J. K. Rowling eltörlése

„J. K. Rowling már biztos, hogy nem lesz az év embere a Guardianben, hisz az orgánum törölte a szavazást, amelyben vezetett. Az avatatlan olvasó esetleg azt gondolhatja, hogy az írónő azért volt esélyes az év emberének címére, mert, mondjuk, megújította az ifjúsági irodalmat – ennél azonban semmi nem áll távolabb a valóságtól. A huszonegyedik századi társadalmak lassan hozzászokhatnak, hogy az alkotók művészetük népszerűségét meghaladó kultusza, valamint az azzal együtt járó közgyűlölet és eltörlésre irányuló szándék soha nem a kulturális tevékenységüknek szól. J. K. Rowlingot sem a regényei tartják hónapok óta a közfigyelem homlokterében, hanem az a szívós kitartás és szenvedélyes állhatatosság, amellyel az írónő szembeszáll a transzlobbival, s védelmezi a nők szempontjait és jogait a wokeness radikalizmusától, melynek hatásai mára oly fokra hágtak, hogy a nők ellen nemi erőszakot elkövető transzneműeket a skót rendőrség annak ellenére nőkként azonosítja, hogy azok kifejezetten az ágaskodó péniszükkel támadtak áldozataikra. A feminista regényíró látványosan nem hajlandó elfogadni a kulturális baloldal cinizmusát, melynek szellemében a magukat nőkként identifikáló férfiakat a hatóságok következetesen női elkövetőkként regisztrálják és vezetik fel a statisztikákba, majd küldik női börtönökbe, hogy ott folytassák a nők fizikai és szexuális bántalmazását. Úgy tűnik, a magukat transzneműeknek előadó, pénisszel erőszakoló „nők” áldozatai túlságosan is fehér bőrűek és túlságosan is nőneműek, úgyhogy túlságosan is kiváltságosak ahhoz, hogy a hangjuk meghallgatásra találjon.

J. K. Rowling a fenti gyakorlatot az alábbi megjegyzéssel kommentálta: „A háború béke. A szabadság szolgaság. A tudatlanság erő. A pénisszel rendelkező egyén, aki megerőszakolt téged, egy nő.” Úgy tűnhetne, hogy az írónő az orwelli működést orwelli sorokkal minősítő fenti álláspontjával már nem rontott sokat a helyzetén, hisz az elmúlt években közösségimédia-szerte elhordták már transzfóbiásnak, gyűlölködőnek, szélsőségesnek és ostobának egyaránt – mégis minden jel arra utal, hogy a brit orgánum kifejezetten a fent idézett Twitter-bejegyzése miatt törölte a szavazást, melynek során jobboldali trollok tömegesen voksoltak le rá.

Így vált az egyik szélsőség ellen küzdő J. K. Rowling fegyverré a másik szélsőség kezében – azokéban, akiket cseppet sem érdekelnek a női jogok meg a nőkkel szemben elkövetett méltánytalanságok, s akik tíz éve még önfeledten mocskolták az írónőt, amiért volt pofája regényének egyik alakját, Dumbledort homoszexuálisnak megalkotni, most meg ugyanezek egyszer csak héroszt gyártanak belőle, pusztán mert ez itt és most az ellenséges kurzusnak jól láthatóan fáj. Soha nem volt még ilyen könnyű egy feministának hőssé válni a jobboldali trollok szemében – ugyanígy lett Woody Allen a szélsőjobbos szubkultúra berkeiben gyűlölt liberális zsidóból az eltörléskultúra mártírjává.

Ma már az, hogy mit alkotsz, teljesen lényegtelen. A közéleti értékedet az határozza meg, hogy mennyire vagy fontos szereplő a kultúrharc frontján, hogy mennyire jó a sztorid, s ezekből következően mennyire vagy alkalmas arra, hogy jelképpé válj. Persze hülyítheted magad azzal, kedves olvasó, hogy te nem így működsz – de előbb tedd fel magadnak a kérdést: hány olyan közszereplőt ismersz, akiknek a politikai megnyilvánulásaival az esetek többségében nem értesz egyet, viszont tiszteled az intellektusukat, a tisztességüket és a munkásságukat? Ismersz ilyen közszereplőt egyáltalán? Mert ha nem, akkor bizony te magad is a probléma része vagy – itt az alkalom, hogy önmagadon azonosítsd, mi fán terem a weimarizáció.

A posztmodern térben bármi és minden, aminek akár csak szemernyi ethosza van, törvényszerűen az utca kövéig ereszkedik, ott a járda mocskával beszennyeződik, a pillanat martalékává válik, és máris eltűnik a szennyvízcsatornában. A kultúra a kultúrharc muníciója lett: semmi sem önmaga többé, hanem fegyver az ellenséges törzs ellen – ha pedig arra nem alkalmas, fabatkát sem ér. A huszadik század valamennyi, egykor patinás intézménye a huszonegyedik században sorra kiüresedik és elérvénytelenül. Akár az év emberének kilétére vonatkozó szavazás, akár az olimpia, akár az Aranylabda, akár a Karinthy-gyűrű vagy a Kossuth-díj – egyik sem ér már többet, mint a lyuk Borkai Zsolt zokniján.

A liberális kurzus nem ismerheti el K. K. Rowling igazságát, mert az írónőnek szerintük nem az lenne a feladata, hogy nőket védelmezzen az erőszaktevőkkel szemben, hanem hogy a liberális kurzust védelmezze az illiberális kurzussal szemben.

Ha az egyik szekértábor véleményformálói úgy ítélik meg, hogy a kultúrharcban az ellenséges szekértábor legyőzéséhez bizonyos erőszakoló férfiaknak transznőkké kell átminősülniük, akkor ez egyáltalán nem nagy ár a végső győzelemért, és nincs az a J. K. Rowling a világon, aki ennek ellenfeszülhet. Ha nagyon erősködik, nemcsak ebben a kérdésben nem lesz igaza, de az írói munkássága sem lesz többé olyan jelentős, mint ha veszteg maradt volna. 

Ha az az Angszoc érdeke, akkor Óceánia mindig is Keletázsiával állt hadban, de ha az az Angszoc érdeke, akkor Óceánia mindig is Eurázsiával állt hadban – mi olyan bonyolult ebben? Tudomásul kéne venni, hogy kettő meg kettő nem négy, hanem talán három, talán öt – a Párt majd döntést hoz erről, te meg elolvashatod az újságban. Aki nem hajlandó végrehajtani önmagán a duplagondol műveletét, aki továbbra is úgy véli, hogy Rajk László nem volt jugoszláv kém, az rossz elvtárs – aki pedig rossz elvtárs, az jó írónő sem lehet: meg kell semmisíteni az év emberének kilétére vonatkozó szavazást, mielőtt az ezzel ellentétes eredményt hozna. A huszadik század visszatér, mert a tanulságait mindenki elfelejtette már.”

Nyitókép: Angela Weiss / AFP