„Dallammá alakítjuk a dilemmákat”

Matus Tibor interjúja a Mandiner hetilapban.

Ön egyszerre közgazdász és költő. Hogyan lehet ezt a két tevékenységet összeegyeztetni? Mert ahogyan versében mondja: „dallammá alakítjuk a dilemmákat”.
Igen, erre a gazdaság menedzselése során is célszerű törekedni. Történelmileg e két tevékenység persze külön pályán haladt, de régen is akadtak alkotók, akik eme területeket együtt tudták művelni. Például a híres T. S. Eliot bankárként dolgozott, költőként mégis világhírű művet alkotott. Folytathatnám a példákat, anélkül hogy magamat hozzájuk merném hasonlítani. Így a világról teljesebben tudja kifejezni magát a költő: a materiális létezés tudományával együtt jelenhet meg az értékálló szellem és a gondolati töltés mint mag. Ráadásul a világmegértésre való törekvés a nyelvjáték szépségével együtt mutatkozik meg. A két tevékenység tehát számomra természetes egységet alkot, erősíti egymást. Sőt, ha például kifárasztanak az adathalmazok, felüdítően hat egy-egy szép verssorra való emlékezés.

A közgazdász miként értelmezné a „Mentsd meg az országot Urunk, adj kegyelmet Magyarországnak!” verssorát? Magyarország minden időben kegyelemre és külső segítségre szorul? Az elmúlt hatvan évben lehetett az ország végre a maga ura?
Ez az idézet az Ima az országért című versemből való. A magyar történelemben a keresztény szellemiség mindig feltételezte az isteni kegyelem meglétét. Különösen vészhelyzetekben, a török idők alatt vagy Trianon táján, jóllehet nehéz eldönteni, hogy melyik volt a nagyobb csapás az országra. Azért fogalmaztam élesen eme versben, mert a rendszerváltás után kialakult jó irányok mellett sok rossz irányú fejlődési pálya is elindult. Ezek elhagyásának segítéséért fordítottam a figyelmet a végső mentsvárra. Ha az akkori nehézségekhez most még hozzávesszük a koronavírus-járvány hatásait, a mai politikai megosztottságot, szétszabdaltságot, valamint a súlyos nemzetközi és globális kihívásokat, akkor máris érthetővé válik ez a megfogalmazásom.

Hogy „Ne ismételje meg a hibákat, ne fennakadt lemezként forogjon a történelem…”?
Pontosan. Azért írtam e sort, hogy ne térjenek vissza azok a hibák és hiányosságok, amelyek korábban már sújtottak bennünket. E követelmény most is érvényes a politikai elit, az ország vezetése számára.

És az is, hogy „Hulljon le a lepel a képmutatásról, hogy megszűnjön az átok…”?
Ezt tizenkét éve írtam, és ehhez kapcsolnám egy mostani, Egy mondat a gonoszságról című versemet. Leírom benne, hogy hiába fehér valami, a gonosz képviselője akkor is azt mondja rá: fekete. Ellenpontoz, ellentmond. Úgy beszél, mintha egy lenne az elnyomottak közt, s közben mégis mintha ő lenne a vezér, a meghatározó személy. Lelkednek, önazonosságodnak a föladását kéri. Lehúz, kifordítja az időt, elfelejteti a múltadat a bűnbánat iránti vágy megsemmisítésével. S amint ez sikerül, a tudatunk és lelkünk szétesik, a gonosz elérte a célját. Ez a mai, nehéz társadalmi lelkiállapotunk tükre. És itt ne csak a társadalmi csoportokra gondoljunk, hanem arra is, hogy mindannyiunkban ott van egy rész a gonoszból.