Spielberg hozta a kötelezőt, de semmi többet – West Side Story újratöltve

2021. december 23. 14:41

Dudás Viktor
Mandiner
Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, amikor Steven Spielberg bejelentette, filmre viszi a West Side Story-t. A premier után az aggályaim csak erősödtek. A film tökéletesen kivitelezett darab, lehengerlő látvánnyal és remek színészi alakításokkal, de az 1961-es filmváltozathoz csak minimálisan ad hozzá. A történet egy szereplőjének karakterét aktualizálja csupán, de azt sem jelentősen. Nem tudom pontosan meghatározni ezt a filmet; a Hollywood-i álomgyáros vajon ki(k)nek és miért így forgatta újra?

Steven Spielberg azon kevés Hollywood-i hatalmasságok közé tartozik, akik bármelyik ötletüket bármikor megfilmesíthetik. Szinte – tegyük hozzá, mert még Spielberg szintjén is komoly megvalósíthatósági faktor a közönség várható reakciója és a majdani megtérülés.

Legújabb filmjének, a West Side Storynak a hátteréről így vallott: Maria és Tony történetét az egyetemessége és az aktuális korszellemmel való párhuzamai miatt kell a fiataloknak is megismerniük. Az indokai között szerepelt az is, hogy - noha az Indiana Jones és a végzet temploma nyitójelenete szerintem egyértelműen musical szerű - még soha nem rendezett zenés darabot, pedig nagyon szeretett volna. Leginkább a West Side Story-t.

Ezek alapján azt reméltem, hogy Spielberg történetmesélő zsenialitása egy teljesen újraértelmezett, modern feldolgozást eredményez.

Ehelyett a klasszikus történet perfekcionista újbóli megvalósítását láthatjuk, amely ritmusában gyorsult ugyan, és a főbb szereplői is fiatalabbak lettek, de mindez a mai közönség számára aligha teszi vonzóbbá a történetet. A háromszoros Oscar-díjas rendező az új változattal leginkább rajongóinak és saját generációjának fog örömet szerezni, mintsem a moziba járók többségét kitevő fiatal – az Y-, Z-generáció – nézőknek. 

Az 1961-ben bemutatott „eredeti” változat 11 jelölésből 10 Oscar-díjat nyert. Spielberget legutóbb 2013-ban jelölte az Akadémia a Lincoln rendezéséért, előtte 2003-ban a Münchenért, díjat pedig még 1999-ben kapott a Ryan közlegény megmentéséért. Vajon a West Side Story-t azért választotta, hogy az Akadémia ismét elismerésben részesíthesse? A kritikai fogadtatás alapján erre még meg is van az esélye, mert jelenleg ez az év legmagasabbra értékelt alkotása, de az is beszédes adat, hogy az Észak-Amerikai nyitó hétvégén 2.820 vásznon alig több mint 10 millió dolláros bevételt szedett össze, ami Spielberg szintjén abszolút bukás. Vasárnapra a pénteki nyitónaphoz viszonyítva már harmadával esett az érdeklődők száma, ami több, mint aggasztó.

A München és a Lincoln után harmadik alkalommal dolgozott együtt a rendezővel Tony Kushner forgatókönyvíró, akit korábbi közös munkáikért a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában Oscar-díjra jelöltek. Arthur Laurents könyvén alapuló történetet az eredeti korszakban, az ’50-’60-as évek Amerikájában értelmezték újra a kulturális sztereotípiák kerülésével, miközben a faji szegregáció ábrázolása hangsúlyosabb, egyértelműbb lett.

Fotó: © 2021 20th Century Studios. All Rights Reserved

A korábbi filmmel szemben máig az legjelentősebb kritika, hogy a Puerto-Rico-i közösség alakjait is többségben „a közösségen kívüli” színészek formálták meg. Vezérüket, Bernardót, a görög származású George Chakiris, míg Mariát az orosz és ukrán felmenőkkel rendelkező Natalie Wood alakította. Autentikusnak mondható szereplő az Anitát megszemélyesítő Rita Moreno volt, aki ebben a filmben is szerepel, de róla majd később. Az új változat már hibátlan ebben a tekintetben, mert a Sharkok és a Jetek táborában is autentikusnak mondható szereplők alakítanak.

A film látványa varázslatos. A rendező láthatóan tisztelettel hajt fejet az eredeti változat előtt, és leginkább a klasszikus darab rajongóit szolgálja ki. Adam Stockhausen díszlettervező és Paul Tazewell jelmeztervező által teremtett korhű világot a rendező kedvenc operatőre Janusz Kaminski gyönyörűen megkomponált szélesvásznú képeken tárja elénk. Már a film nyitóképsorai egyértelműsítik: egy minden részletében aprólékosan kidolgozott utazásra váltottunk jegyet, amely a Hollywood-i klasszikusok Technicolor-színvilágába visz vissza bennünket. 

Szemben a korábbi filmmel, ahol sikátorokban és belső udvarokon, színpadszerű környezetben zajlott a történet, addig itt az eseményeket többnyire látványos, széles nyílt tereken, az újjászülető New York Wes Side-jának rehabilitálódó környezetében követhetjük, ahol a számítógéppel feljavított díszletek és fények szemkápráztató környezetet eredményeznek. 

Noha az események nem kerültek át más korszakba, néhány alapvető változtatással megpróbáltak új lendületet vinni bele. A dalokat például nem a korábbi film, hanem a színpadi darab szerint állították sorrendbe. Tony és Maria, a film egyik csúcspontjának számító iskolai buli jelenetben létrejött kapcsolata már az első pillanattól kezdve a közösség előtt történik, szinte mindenki számára nyilvánvaló. Ezáltal a két szerelmes viszonya sokkal kevésbé minősül drámai titoknak, és nagyobb teret ad a két főszereplő Ansel Elgort és Rachel Zegler karakterének.

Szerelmük kibontakozására retro-Highschool Musical ként is tekinthetünk

, amely ezúttal sokkal líraibb (zárójelben teszem hozzá, jóval sziruposabb is), mint az eredeti változat. Az erkély jelenet – csakúgy, mint az eredetnek tekinthető Rómeó és Júliában – itt is a történet egyik legjobban megkomponált eleme. A kamera és a szereplők valósággal táncot járnak, miközben a fények és díszletek kiemelik: a két fiatal szerelme a boldogság reménye a sivár betondzsungelben.

Az Elgort által megformált Tony figurájába nem könnyű – nekem legalábbis – belelátni a börtönviselt egykor tomboló fiatalt, akit csak egy ütés választott el attól, hogy halálba küldjön valakit egy korábbi csetepaté alkalmával. Megjelenése, tekintete, gesztusai túlságosan tiszta alakot mutatnak, akiből hiányzik a kilátástalan sorsú fiatalok elkeseredett dühe, akinek a börtön utáni újrakezdéshez Maria szerelme adja meg igazi reményt. Riff megformálója, Mike Faist sokkal hitelesebb, az ő alakításában folyamatosan ott a veszély, a kiszámíthatatlanság. Minden tette mögött érződik, őt a harc motiválja, az, ha valami ellen definiálhatja magát.

A két fiú karaktere közötti markáns különbséget jól mutatja a pisztoly birtoklásáért zajló jelenet – amelynek a díszlete a hiteltelenség határáig stilizált; egy szinte teljesen lerombolt épület, ennyire leromlott állapotú padlóján, aligha kezdett volna táncos kergetőzésbe két fiatal, legyenek bármennyire is bátrak és elszántak.

Fotó: © 2021 20th Century Studios. All Rights Reserved

A modernizált Mariába Rachel Zegler öntudatból és pimaszságból adott többet, mint elődje. Láthatóan jobban tisztába van jogaival és lehetőségeivel, és ezt bátran képviseli is, bárkivel szemben, bár karakterének fő jellemzője továbbra is a romantikus naiva maradt. Tony és közte, mondhatjuk, működik a kémia, bár Tony-t az egész film alatt sokkal kevésbé éreztem a szerelem rabjának, mint Máriát. Kettősük a metro-jelenetben működik a legkevésbé –, amely a film leggyengébb jelenete is, itt érhető leginkább tetten a félresiklott modernizáló hatás a gesztusokban. 

A film igazi fénypontja Rita Moreno, ezúttal producer is, aki különleges kapocsként köti össze a két alkotást. A korábban Anita megformálásáért Oscar-díjat érdemlő színésznő nem mellesleg azon kevesek közé tartozik, akiket pályájuk során Emmy-, Grammy-, Oscar- és Tony-díjjal is elismertek, amit rövidítve csak így nevez a szakma: EGOT. A 90 éves legenda a korábbi változatból Doc karakterét vette át Valentinaként, így az ő személyéhez köthető a történet legradikálisabb változása. Ezáltal egy Puerto Ricói, aki egy „gringóhoz” ment feleségül, lett a mentora és munkaadója Tony-nak, aki megpróbálja helyes irányban tartani a fiút a szabadulását követően. Ő lett az a személy, aki a két oldal közötti tolerancia és elfogadás megtestesítője, és ezért is külön katartikus, amikor elénekli a béke és az összetartozás után vágyakozó „Somewhere” című dalt.

Ahogy Moreno egyedül énekel drogériában, olyan, mint egy halk imát mondó angyal, aki korszakokon átívelve hívja fel a figyelmet az emberi értékek fontosságára

. Színészi nagysága, karakterformáló ereje megállíthatatlanul árad a vászonról. Ha Spielbergnek más szándéka nem is volt a filmmel, mint ez a jelenetet elénk tárni, akkor már megérte. Moreno alakítása vitathatatlanul Oscar-díj esélyes.

Nem szabad említés nélkül hagyni Anita (Ariana DeBose) és Bernardo (David Alvarez) párosát. DeBose lehengerlő energiával, a nagy elődhöz méltóan alakít a táncjelenetekben és a prózai szituációkban egyaránt. A legtöbb drámai fordulat ezúttal is az ő karakterében van, így mondhatjuk ez a leghálásabb szerep. Ahogy a határozott céltudatos szerelmes, boldog nőből a reményt vesztett özveggyé alakul a vásznon, a film legkomplexebb alakításának mondható. Alvarez, aki a Broadway-n már csúcsra ért Billy Elliot megformálásával, első nagyjátékfilm szerepével szintén emlékezetest nyújt. Több olyan pillanata is akadt a filmnek, amikor azt éreztem, inkább nekik kellene főszereplőknek lenniük, az ő energiáik sokkal méltóbbak a figyelemre.

A film leginkább napjaink társadalmi érzékenységére reflektáló karaktere Anybodys (Iris Menas), aki a Jetek közé szeretne bekerülni. A banda árnyékában létező figurát igazából sem befogadni, sem teljesen elutasítani nem tudják. Mindent megtesz annak érdekében, hogy ne lányként tekintsenek rá, de a Jetek és a Sharkok közti ütközetben nem tud fiúként harcba szállni, így marad számára a bizonytalanság, amit megpróbál az előnyére fordítani. Ő az, aki mind a két oldalt csendben figyeli, és cselekedetei révén próbálja kiérdemelni a bizalmat. A külön saját egyszemélyes harcát vívja az elismerésért, a befogadásért. A történetben betöltött szerepének jelenlegi ábrázolását túlságosan didaktikusnak érzem.

Fotó: © 2021 20th Century Studios. All Rights Reserved

Musical lévén megkerülhetetlen tényező a zene, amely külön élményfaktor a moziban. David Newman új, dinamikus hangszereléseit a New York-i Filharmonikusok szólaltatják meg Gustavo Dudamel karmester vezényletével páratlan zenei atmoszférát teremtve a képekhez. Kellemes meglepetés volt számomra Elgort énekhangja, nem feltételeztem róla ennyire érett és stílusos éneklést; a többi szereplőnek is jár az elismerés, bár nem nagyon volt velük kapcsolatban viszonyítási alapom. Justin Peck koreográfus is tisztelettel viszonyult a klasszikus alkotáshoz. Számos lépést és mozgásformát is megidézett az ott látottakból, amelyek a gyorsabb és dinamikusabb kameramozgás által még erőteljesebb hatást eredményeznek.

Azt, hogy a korábban tőle megszokott Spielbergi innováció mennyire hiányzik a moziból, a legutolsó jelenet példázza legszembetűnőbben. Tony meggyilkolása utáni drámai csúcspontot követően, ahol Maria karakterében Zegler remekel, a kamera lassan elkezd távolodni, miközben a bandatagok a vállukon viszik halott társukat, és mire a rendőrautók begördülnek már csak egy romos tűzlétra fokai közül látunk rá az eseményre. Majd végefőcím. A film ilyetén lezárása sokkal inkább egy szenvtelen bandaháborúhoz illene, ahol a nézők az érzelmek nélküli akcióra váltottak jegyet, mintsem egy olyan romantikus tragédia végére, amelynek az újraértelmezésében

a tolerancia és az elfogadás került a szándék szerint a középpontba.

Értem én, hogy az eredeti történet is így zárul, de Spielberg már többször bizonyította, ennél sokkal jobban ért a nézők könnycsatornáinak a megtöltéséhez, ennél ő sokkal nagyobb hatásvadász is tud lenni.

Az új West Side Story nálam nem írta felül a Robert Wise és Jerome Robbins által közösen rendezett 1961-es „eredetit”, amelynek koreográfiája és dinamizmusa, a szereplőinek a szikrázó tekintete sokkal közelebb hozta a karaktereket hozzám, mint a mostani változat. Minden tiszteletem Spielbergé, hogy a saját értelmezésében autentikusabb és fiatalosabb szereposztással álmodta újra ezt az érzelmekkel teli időtlen klasszikust, de a várható sikerével kapcsolatban, különösen a fiatalok körében, erős kétségeim vannak.

A High School Musicalek, a Kaliforniai álom árnyékában a Pomádé klasszikus újraértelmezése sem biztos, hogy megállná már a helyét. Spielbergben benne lehetett volna egy annyira merész újraértelmezés, mint, amit a sztori alapját adó Rómeó és Júlia esetében Baz Luhrmann tett 1996-os feldolgozásában. Számomra a West Side Story remake egy perfekcionista klasszicizáló múltba révedés csupán. Olyan, mint amikor az egykori sikerlemezt az ismert producer újrakeveri, digitálisan feljavítja, de nem értelmezi újra. Nyilván ennek is megvan a maga értéke, de azért, mert valami szebben szól és divatos a borítója, az új generáció előtt ugyanúgy rejtve marad, mint a régi változata. Pedig itt most az lett volna a cél, hogy a mai fiatalok csodálkozzanak rá a történetre, és vegyél az üzenetét. Sajnos e tekintetben a film elmarad a várakozásoktól.

***

Musicalek a filmvásznon Abban az esetben, ha Spielberg West Side Story adaptációja esetleg nem nyerte volna el a tetszésünket, szerencsére van még miből választani, mivel a musical műfaj igen jelentős nyomokat hagyott a filmvásznon is. Következzen néhány feledhetetlen mű – a teljesség igénye nélkül –, amely egyetlen musical rajongó számára sem lehet ismeretlen.

Egy nap New Yorkban (1949)
Három tengerész, akiket Gene Kelly, Frank Sinatra és Jules Munshin kelt életre, 24 órás kimenőjük alatt bebarangolják a csodálatos New York városát, és amerre járnak, dalra fakadnak és táncra is perdülnek három csodálatos hölgy társaságában. A film eblematikus slágere a „New York, New York, it’s a wonderful town!, amely máig kedvelt dallam a musical rajongók számára. A film sikerét követően két évvel elkészült az Egy amerikai Párizsban, amely szintén hatalmas siker lett George Gershwin zenéjének is köszönhetően.

Ének az esőben (1952)
De még az Egy amerikai Párizsban sikerét is messze túlszárnyalta az Ének az esőben, amely a mai napig sokak számára „A” filmmusical! Gene Kelly, Donald O’Connor és Debbie Reynolds triója a könnyedség, az elegancia, a szakmai zsenialitás és mindenek felett a szerelem csodáját varázsolták a vászonra egy kortalan mesterműben. Feledhetetlen, ahogy Gene Kelly az esőben táncrapedül az esernyővel a kezében,, vagy ahogy Donald O’Connor próbál meg nevetést csalni társai arcára, vagy a film elkészülésekor még csak 19 éves Debbie Reynolds bármelyik dala. A film minden kockája színtiszta élvezet! Megunhatatlan.

Mókás arc (1957)
A csodálatos Audrey Hepdurn első jelentős énekes táncos szerepe Fred Astaire oldalán. A helyszín ezúttal is Párizs, ahol egy könyvesboltban történt fotózás a divatvilág új fotómodell csillagát fedezi fel. A zenét ezúttal is George Gershwin jegyzi és a „S’Wonderful, S’Marvelous!” című slágert az egész nézőtér a filmmel együtt énekelte!

Egy nehéz nap éjszakája (1964)
A The Beatles sikere nem kerülte el a filmproducerek figyelmét sem. A gombafejűek első filmjükben Richard Lester rendező irányítása alatt valójában önmagukat adták némi előre megírt párbeszéd és a burleszkek korszakát idéző gegek kíséretében. Noha filmművészetileg nem nevezhető emlékezetesnek, az Egy nehéz nap éjszakája ettől még korszakos alkotás lett, generációk kedvenc musicele!

Kabaré (1972)
Aki azt mondja, hogy a musicalek csak olcsó dallamos szórakozást kínálnak mélyebb tartalmas üzenet nélkül, azoknak a Kabarét kell megmutatni. Bob Fosse rendezésében Liza Minelli és Joel Grey – mind ketten Oscart érdemlő alakításban – kalauzolják el a nézőket, hogy milyen is lehetett az élet egy szabadelvű bárban Németországban a nácizmus kezdetén. „Bon Jour, Bienvenue, Welcome!”

Bíboreső (1984)
Prince saját életét alapul vevő történetet sokan nem tartják klasszikus értelemben vett musicalnaek, de ettől még a ’80-as évek meghatározó zenés filmje volt. A történet néhol nehézkes, néhol melodramatikus, de a zenéje kortalan. A címadó dal, a „Purple Rain” Prince máig legnagyobb slágere, amit az akadémia egy Oscar-díjjal is elismert.

South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1999)
Ha már a Bíboreső kapcsán némileg szabadabban értelmeztük a musical műfajt, akkor Trey Parker, Matt Stone és társai agymenése kapcsán tovább tágíthatjuk a határokat. Az előző évezred egy egyedülálló filmmel vett búcsút, amit méltán hívhatunk minden idők legkreatívabb és egyben legfelháborítóbb musicaljének egyaránt. Hogy az alkotók mennyire nem vicceltek a dalokkal, jól példázza: az Akadémia a „Blame Canada” dalukat még Oscarra is jelölte. A szobrot végül Phil Collins kapta a Tarzan betétdaláért, de a South Park talán még Phil Collinsnál is nagyobb hatással van a zenei közízlésre.

Moulin Rouge! (2001)
Amikor a film, a zene, a történetmesélés és a színészi játék egységének a tökéletességéről beszélünk, nem lehet nem megemlíteni Baz Luhrman csodálatos fantáziáját. Nicole Kidmant és Ewan McGregort azóta sem jutott eszébe senkinek egy filmben szerepeltetni, szerelmespárt eljátszani velük meg pláne nem. Az ausztrál rendező hipnotikus varázslata, amely új videóklipműfajt is életre hívott, olyan, mint egy zenével kevert abszint hallucináció, amit a táncoslányok harisnyájáról, vagy a gavallérok cilinderének a pereméről csurgattunk a pezsgőspohárba. A finálét könnycseppek nélkül kibírni nem lehet! „My gift is my sorrow…”

Kaliforniai álom (2016)
Amikor már kezdtük azt hinni, hogy az X-, Y-, Z-generáció számára nem lehet zenés filmeket készíteni, jött egy fiatal rendező, és két ilyen témájú filmmel meghódította a világot. Damien Chazelle rendező a Whiplash és a Kaliforniai álom filmjeivel generációk számára tudott érvényeset mondani a zene teremtő és megsemmisítő erejéről. A Kaliforniai álom, amely Minden Idők Legrövidebb Ideig Volt Oscar-díjas filmje is egyben, egy olyan mozi varázslat, amely a klasszikus Hollywood-i értékek, a modernitás és a múlhatatlan szerelem sajátos keveréke. A klasszikus filmzsáner számára új korszakot nyitó alapmű.

Nyitókép: © 2021 20th Century Studios. All Rights Reserved

Összesen 10 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

ha meg túlságosan modernizálta volna, akkor meg az lenne a baj.baromi jó kritikákat kapott, én tutkó, hogy megnézem.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés