A családnál nincsen fontosabb közösség

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

Kutatásainak egyik súlyponti területe a jóléti és család­politikák. Ön szerint milyen szerepet játszhatnak a családok a közösségek és a nemzetek kulturális örökségének megőrzésében és továbbadásában?
Kulcsfontosságút. A konzervativizmus lényege a nem kormányzati intézményekbe vetett hit, amelyeket Edmund Burke közvetítő intézményeknek vagy kis közösségeknek nevezett. A családnál nincsen fontosabb kis közösség. Bár vonakodva, de a progresszívek is elismerik a családok jelentőségét, jóllehet elsősorban az egyének erőforrásainak biztosítására szolgáló eszközként tekintenek rájuk. A családok létfontosságúak a jellem, a jó szokások, valamint az egyének erősségeinek és erényeinek kifejlesztésében. A progresszív baloldal úgy gondolja, hogy mindez magától értetődik, és mindenfajta család azonos eredményeket produkál ezen a téren. A bizonyítékok azonban nem ezt támasztják alá. Az adatok mind arra utalnak, hogy az egyszülős családok kevésbé hatékonyak, mint a kétszülősek.

Milyen veszélyekkel jár a hagyományos családfogalom és családi struktúra megkopása?
Napjainkban gyorsuló ütemben szaporodnak az egyszülős, illetve a vegyes családok. Az apák – különösen a biológiai apák – egyre kevésbé vesznek részt gyermekeik nevelésében. Ez is hozzájárul a férfiszerepek és a férfiasság devalválásához. A társadalomnak ilyetén átalakulása a család meggyengüléséhez és széteséséhez vezet.

Milyen szerepet játszhat az állam ennek a helyzetnek az orvoslásában?
Az Egyesült Államokban friss tapasztalat, hogy a kormány inkább a hagyományos intézmények gyengítése és lerombolása terén szorgoskodik. Vagyis ezzel kapcsolatban nagyon óvatosnak kell lennünk. Amikor a kormányzati politika átveszi a család által hagyományosan vagy szokásosan betöltött funkciókat, a családok szerepe leértékelődik.

Mindezzel együtt milyen pozitív szerepe lehet az államnak egy olyan környezet megteremtésében, amely a kis közösségeket támogatja?
Az államnak valóban van feladata ezen a téren. Nehéz azonban olyan rendszert létrehozni, amely teljes mértékben kiegyensúlyozott a házaspár szülők, az egyedülálló szülők és az élettársi kapcsolatban élő szülők között. Jómagam határozottan támogatnám azt a megközelítést, amelyben a házaspárok részesülhetnek a legkedvezőbb elbánásban. Magyarország ezt az utat járja. Az önök családpolitikája a megszorító bevándorláspolitikával párosulva a magyar népesség növekedését hivatott szolgálni. Minden elismerésem a magyaroké, hogy ezt megtették. Viszont nem vagyok biztos abban, hogy ez a megközelítés politikai szempontból életképes lehet az Egyesült Államokban. Etnikai értelemben ugyanis nekünk nincsen egységes és szolidáris országunk. Emellett a kezdetektől fogva egy sajátos libertárius politikai szellem hatja át hazánkat, az emberek személyes döntései­nek befolyásolása nem az állam feladata. Ennek tudható be, hogy az ország hajlamos lazább bevándorlási politikát folytatni, amely ma kifejezetten kontraproduktív.

Milyen veszélyekkel jár a tömeges bevándorlás a Nyugatra és a nyugati kultúrára nézve?
A hagyományos családi struktúra erodálása, valamint a házassági és születési arányok jelenleg tapasztalt csökkenése mindenképpen olyan helyzetet idéz elő, amely ösztönzőleg hat a bevándorlásra. Ez végső soron a munkaerőhiányból fakad, illetve abból, hogy a jómódú emberek és a vállalati szféra olcsó, de nagy munkabírású embereket keres olyan munkákra, amilyeneket az amerikaiak már nem vállalnak el, vagy nincsen elég amerikai, hogy elvégezze őket. A nyugati kultúrát nem ismerő vagy azzal szembehelyezkedő országokból és kultúrkörökből származó bevándorlás megosztó és gyengítő hatású. Folyamatosan hangoztatják, hogy a sokszínűség Amerika ereje, a tapasztalat azonban ezzel éppen ellenkező irányba mutat. A különféle csoportok gyűlölete a domináns európai, fehér emberek ellen irányul dacára annak, hogy az országot lényegében ők építették fel.