Halál a Níluson – geopolitikai játszmák a nagy folyó völgyében

2021. december 5. 18:01
A világ egyik leghosszabb folyója összekötő kapocs a térség népei között, de ha a túlnépesedés és az azt kísérő erőforrás-konfliktusok egymás ellen fordítják a nemzeteket, az háborúskodáshoz vezethet.

Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban

A Nílus Kairónál nagyjából ugyanolyan széles, mint a Duna Budapestnél. Békésen hömpölyög a Gezira sziget és az egyiptomi külügyminisztérium impozáns, fehér épülettömbje között, a partján levő, illetve hajóra települt éttermekben halat és hummuszt szolgálnak fel az éhes vendégeknek. Nehéz elképzelni, hogy pár ezer kilométerrel feljebb, Kartúmnál ugyanebbe a folyóba százával dobálták bele a holttesteket a szudáni paramilitáris alakulat, a rettegett Rapid Support Force (RSF) erői, miután 2019 júniusában, alig két hónappal Omar al-Bashir diktátor bukása után szétverték a hadsereg hatalomból való távozását követelő civilek tüntetését.

Napjainkra a Nílus egy rendkívül összetett és bonyolult geopolitikai játszma részévé vált, amelynek csak egy – bár kétségkívül látványos és jól artikulálható – része a vízfelhasználás problémája, illetve ahhoz kapcsolódóan az Afrika legnagyobb vízerőművének tervezett Nagy Etióp Újjá­születés-gát építésének ügye. Kevesebb szó esik az Egyiptom, Szudán és Etiópia közti egyéb ügyekről, illetve arról, hogy a Nílus körüli viták mindhárom ország esetében legalább annyira szólnak a belpolitikáról és a hazai közvéleményről, mint a nemzetközi viszonyokról.

Az életet jelentő folyó

Ha megnézzük a kiindulópontot, a helyzet meglehetősen egyszerűnek tűnik. Adva van egy folyó, amelynek vízgyűjtő területén tizenegy ország 250 millió embere osztozik, s a prognózisok szerint ez a szám 2050-re meghaladja majd az 500 milliót. Mégis, a Nílus vízfelhasználását szabályozni hivatott, az Egyesült Királyság által szentesített 1959-es egyezmény mindössze két állam, Egyiptom és Szudán számára biztosította a Nílus teljes vízfelhasználásának jogát. Ezen a tényen az sem változtat sokat, hogy ekkor még az érintett afrikai területek zöme gyarmat volt, hiszen például Etiópia már ekkor is független államként működött, mégsem hívták meg a tárgyalásokra. A vízfelhasználási viták már a hidegháború alatt is folytak, de igazán az 1990-es évektől erősödtek fel. Különféle kezdeményezések és diplomáciai próbálkozások voltak arra, hogy a Nílus felső folyásának államai is jogot kapjanak a vízkészlethez, de ezek nem jártak eredménnyel: Egyiptom és Szudán sikeresen szabotálta a tárgyalásokat. Ennek következtében két évtized telt el bármiféle érdemi eredmény nélkül, és a fekete-afrikai szereplők türelme egyre fogyott. Kairó nem vette komolyan azokat az egyre határozottabb etióp és más hangokat, amelyek szerint ha nem születik megállapodás, egyoldalú lépések fognak következni.

A Nílus menti lakosság 2050-re meghaladja az 500 millió főt”

A 2011-es arab tavasz azonban merően új helyzetet teremtett. Kairó belső válságával volt elfoglalva, és Addisz-Abeba elérkezettnek látta az időt a cselekvésre: titokban megkezdte az ekkor még Millennium-gátnak nevezett erőmű építését. Először tagadott is, a műholdfelvételek azonban hamar egyértelművé tették a projekt elindulását, és megkezdődött a diplomáciai küzdelem újabb szakasza. Ebben Etiópia nagy húzása az volt, hogy sikerült maga mellé állítania Omar al-Bashir Szudánját többek között azzal az ígérettel, hogy a létesítmény által megtermelt energiából Kartúm is részesül majd.

Az épülő etióp óriásgát. <br> Fotó: Reuters / Tiksa Negeri / File Photo

Már ekkor világosan látszott, hogy a Nílus ügye Addisz-­Abeba és Kairó számára is élet-halál kérdése. Mindkét szempont érthető. Egyiptom vízfelhasználásának csaknem egészét – és ezzel a lakosság túlélését – a Nílus biztosítja, és ezt bárki jól láthatja, aki felülről rápillant az országra: a végtelen sivatagban csak a folyam vize által öntözött területek zöldellenek, és ebben a keskeny, néhány kilométer széles sávban, illetve a kiterjedtebb Nílus-deltában koncentrálódik az ország több mint százmilliós, évi 1,8 százalékos ütemben gyarapodó lakossága. Könnyen belátható, hogy egy nagyobb vízhozamkiesés súlyos következményekkel járna az államban. Etiópia számára pedig nem annyira vize, mint energiakapacitása miatt kulcsfontosságú a folyam (lásd keretes írásunkat).

Háború helyett polgárháború

Előfordultak forró pillanatok az érintett államok között. 2013-ban például az egyiptomi kormányülésről kiszivárgott felvételek tanúsága szerint Muhammad Morszi elnök az Etiópia elleni katonai csapást fontolgatta. Az esetek többségében azonban – már csak a fegyveres fellépés technikai nehézségei és politikai következményei miatt is – maradtak a tárgyalások. A 2015-ös háromoldalú megállapodásban – immár Abd el-Fattáh esz-Szíszí államfő képviseletében – Egyiptom elfogadta a gát építésének tényét, de kikötötte, hogy a létesítmény mögötti víztározó feltöltésére és az erőmű átadására csakis konszenzussal kerülhet sor, amibe Addisz-Abeba és Kartúm is beleegyezett. Úgy tűnt tehát, a legfenyegetőbb forgatókönyv, a katonai eszkaláció veszélye elmúlt, és a Nílusért folyó vízháborút a tárgyalóasztaloknál vívják majd meg.

A folyó ügye Addisz-Abeba és Kairó számára is élet-halál kérdése”

A következő évek technikai egyeztetésekkel teltek, amelyek azonban egyre kevésbé voltak konstruktívak. 2019 végén aztán az Egyesült Államok bejelentette, hogy kezébe veszi a közvetítést. A tárgyalások új lendületet kaptak, és 2020 elején úgy tűnt, megszületik a megállapodás. A delegációk megérkeztek Washingtonba, hogy aláírják az egyezséget, és Donald Trump amerikai elnök azt nyilatkozta, személyesen vágja majd át a gát megnyitóünnepségén a szalagot. Erre azonban nem került sor, nemcsak azért, mert az erőmű nem készült el Trump választási vereségéig, hanem mert az etióp delegáció váratlanul kivonult a már lezárt egyeztetésekből, és megtagadta a végső megállapodás aláírását.

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

Sok víz lefolyt ugyanis a Níluson az elvi megállapodás óta, és ez idő alatt alapvetően változtak meg a felek pozíciói és a térség dinamikái. Először is 2019 áprilisában a civil szervezetek hosszas demonstrációi után a szudáni hadsereg úgy döntött, hogy az események elébe megy, és elmozdította hatalmából a harminc éve regnáló Omar al-Bashirt. Az Abdel Fattah al-Burhan tábornok vezetésével megalakuló, államfői jogokat gyakorló Szuverenitási Tanácsnak azonban esze ágában sem volt átadni a hatalmat a civileknek, amit a 2019. júniusi kartúmi vérengzések során demonstrált is. Külső nyomásra ezért, amelyben nagy szerepe volt az Egyesült Államoknak és az EU-nak, egy sajátos hibrid rendszer alakult ki, amelyben a hadsereg megtartotta pozícióit, és minden döntésben vétójoga volt, a napi közigazgatás működtetését viszont civil kormány vette a kezébe Abdalla Hamdok miniszterelnök vezetésével. A felek közti viszony jól mutatta egy kényszerházasság minden tünetét, és sokak szerint csak idő kérdése volt, mikor szakítanak.

Hasonlóan zavarosan alakult az etióp belpolitika is. Abij Ahmed miniszterelnök 2018-as kinevezésével a hatalom régi birtokosa, a Tigráji Népi Felszabadítási Front visszahúzódott, de szisztematikusan dolgozott azon, hogy aláássa a kormányfő tekintélyét, és visszakerülhessen az ország élére. 2019 végére egyre inkább látszott, hogy – bár sokan várták tőle – Abij sem tud csodát művelni a magasföldön, és az ország legnagyobb kihívását, a lassuló gazdasági növekedést nem lehet egyik napról a másikra orvosolni. Az etnikai alapokon egyre polarizálódó etióp közbeszédben – amelyet a Tigráji Népi Felszabadítási Front szisztematikusan fűtött, akár egyes csoportok fegyverekkel való ellátásával is – központi jelentősége lett a nílusi gát ügyének, amely a nemzeti egység és a gazdasági prosperitás szimbólumává vált. Így 2020 elejére Abij olyan helyzetbe került, hogy az erőmű mögötti víztározó feltöltésére vonatkozó – egyébként elfogadható kompromisszumnak látszó – megállapodás aláírása súlyosan aláásta volna belföldi hitelességét és támogatottságát. Ezért történhetett meg, hogy Addisz-Abeba végül megtagadta az egyezmény aláírását.

A felek közti bizalmatlanságot fokozta, és részben hozzájárult Abij döntéséhez, hogy a 2019-es puccs alapvető változást hozott Szudán pozícióiban is. Kartúm és a katonai vezetés egyértelműen Kairó befolyása alá került, és korábbi támogató hozzáállása után kritikus magatartást vett fel a gáttal szemben. Ez a diplomáciai fordulat arra ösztökélte Etiópiát, hogy óvatosan közelítsen az Egyesült Államok vezette tárgyalásokhoz. A washingtoni kudarcot egyébként a szerző több etióp kollégája is arra vezette vissza, hogy szerinte az amerikai vezetést túlságosan erősen befolyásolta Egyiptom.

Az etióp belső konfliktus polgárháborúvá szélesedett”

Akárhogy történt is, a tárgyalások megszakítása után Etiópia egyoldalú lépés mellett döntött, és 2020 nyarán megkezdte az erőmű mögötti víztározó feltöltését. Az ügy óriási tiltakozást váltott ki Kartúm és Kairó részéről. 2020 novembere azonban újabb fordulatot hozott: a Tigráji Népi Felszabadítási Front és a kormány között kitört a fegyveres konfliktus, amely mára polgárháborúvá szélesedett, és Etiópiának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a gát építésére koncentráljon. A felszabadítási front Amhara és Afar szövetségi tagállamok területére is kiterjesztette a konfliktust, és egyesek szerint már Addisz-Abebát fenyegeti. A harcok építkezésre kifejtett hatását jól mutatta a 2021-es esős évszakhoz kötődő újabb feltöltés üteme, amikor a tervezett 13 milliárd köbméternyi víz helyett csak 3 milliárdot sikerült megtartani a gát mögött – egész egyszerűen azért, mert csak ennyihez elegendő betonvédmű készült el.

Halászok Egyiptomban. <br> Fotó: Shutterstock

Képlékeny helyzet

A tigráji konfliktus tovább mélyítette a gát miatt meglevő regionális ellentéteket is. Egyrészt Addisz-Abeba folyamatosan azzal vádolja Kairót és Kartúmot, hogy – amint az az 1980-as években is történt – fegyverekkel támogatja a Tigráji Népi Felszabadítási Frontot, és destabilizálja az országot. Ezt a felek következetesen tagadják. Tény azonban, hogy Szudán és Etiópia 2020 novemberében belesodródott egy alacsony intenzitású határháborúba a vitatott hovatartozású, rendkívül termékeny Al Fushqa térségért, amely de jure Kartúmhoz tartozik, de facto azonban etióp – amhara – földművesek használják. A konfliktus mögött elsősorban a szudáni hadsereg áll, amely – amellett, hogy kihasználta az etióp hadsereg lekötöttségét – a nacionalizmus felszításával és a haza védelmezőjének szerepével próbálta növelni elfogadottságát, miközben Abdalla Hamdok miniszterelnök igyekezett megakadályozni a válság eszkalációját.

Az események az utóbbi hetekben Szudánban is veszélyes fordulatot vettek. Október végén a helyzet annyira megromlott a hadsereg és a civil kormány között, hogy Abdel Fattah al-Burhan letartóztatta a kormányfőt, és feloszlatta a kabinetet. Bár a múlt héten a felek kiegyeztek, ez a lakosság egy részét nem győzte meg, és folytatódtak a demonstrációk, amelyek teljesen civil kormányt követelnek. A megmozdulásokban többen életüket vesztették, és lapzártánkkor még nem látszott, merre vezet a kiút a politikai válságból.

Márpedig a feleknek minél előbb meg kell találniuk. Egy kis zavar sosem árt a politikai ellenfeleknél, de azt mindenki pontosan tudja, hogy bármely érintett ország anarchiába süllyedése katasztrofális hatással járna a többiekre nézve – ezt az utóbbi évtizedekben már többször is megtapasztalhatták. A háborús retorika és az egymás ellen uszítás helyett tehát ismét vissza kell térni a tárgyaló­asztalhoz, ha a térség államai nem szeretnék, hogy felukkák helyett ismét holttestek ússzanak a Níluson.

Etióp energiaéhség
A nagyjából 115 milliós Etiópia népességének kevesebb mint a fele jut hozzá elektromos energiához, ráadásul korlátozott mértékben: a magasföld éves szinten 11 millió megawattórányi áramot termel – a 9,8 milliós Magyarország pedig több mint 30 milliót. Ráadásul az egy főre eső éves bruttó hazai össztermék alapján Etiópia továbbra is földünk legszegényebb húsz országának egyike. Bár a vezetés különösen a 2000-es évektől jelentős gazdasági bővülést ért el, ez nem járt az áramfelhasználás növekedésével. Áram nélkül viszont nincs semmi: sem ipar, sem szolgáltatószektor – az emberek vidéken, ahol szinte mindenki a mezőgazdaságból él, még a mobiltelefonjukat sem tudják feltölteni, hogy megkapják az információt a várható időjárásról, ami kulcsfontosságú a termés betakarítása szempontjából, vagy hogy tudják, milyen áron adják el kávétermésüket a kereskedőknek. Márpedig jelentős mennyiségű fosszilis energiahordozó hiányában Etiópiának jórészt a vízi energiára kell támaszkodnia. Nem véletlen, hogy a vízi erőművek építése során – amelyek közül a Nagy Etióp Újjászületés-gát csak az egyik, bár kétségkívül a legnagyobb vállalkozás – másodrendű kérdésként kezelték például a környezeti vagy társadalmi szempontokat. Az Omo folyó völgyéből például legalább 20 ezer embert telepítettek ki, hogy felépíthessék a Gibe nevet viselő erőműveket, és a projekt hatása ma már jól látszik a világ legnagyobb állandó sivatagi állóvize, a Turkana-tó vízszintcsökkenésében.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója.

Nyitóképen: Százmilliók élete függ a Nílus néhány kilométer széles termékeny völgyétől. Fotó: Reuters / Amr Abdallah Dalsh 

Összesen 28 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés