Hatszázezer

2021. november 25.

Száraz Miklós György

Volt idő, amikor imádtam a gulágot. Romantikusnak láttam, világosnak és érthetőnek. Nem voltak kérdéseim,csak állításaim. Ebből is látszik, hogy valamit már tudtam, de a legfontosabbról, hogy soha semmit sem tudhatok majd igazán, arról nem tudtam még semmit. A román diktátort fel kéne robbantani. Brezsnyev elvtársat fel kéne robbantani. Esetleg Kádár elvtársat is jó volna felrobbantani. Erdélyt vissza kéne szerezni. Ilyenféleképpen láttam a világot. Voltak a rosszak és a jók. Kényelmes volt: egyszerű és átlátható.

A gulág nekem akkor elsősorban az irodalmat jelentette. Szolzsenyicint, akinek A Gulag szigetcsoport című hatalmas könyvét még nem is olvastam, csak hallottam róla, viszont olvastam Ivan Gyenyiszovics egyetlen „eseménytelen” napját, mely a táborlét szimbólumává lett. A recski kényszermunkatáborról, azt hiszem, semmit sem tudtam. Auschwitzról igen, a romániai Duna-deltáról is valamit, de például Treblinkáról nem, a kárpátaljai Szolyva szovjet gyűjtőtáboráról nem, a jugoszláviai Szávaszentdemeter vagy Bácskörtés táborairól semmit. Mondom, tulajdonképpen semmit sem tudtam, és attól félek, hogy ma is csak nagyon keveset tudok.

Tudok helyekről: javítótáborokról, megsemmisítő táborokról, munka- és kényszermunkatáborokról. Katorga, Szibéria, Hortobágy, Vorkuta, brit koncentrációs táborok, melyekben búr gyerekeket és asszonyokat éheztettek halálra, a hírhedt Cápa-sziget, Pinochet chilei stadionjai. Egy időben az USA indiánrezervátumai sem voltak másnak nevezhetők, mint gyűjtőtáboroknak.

Tudok számokról, és ha némi időt áldoznék rá, még több számot citálhatnék az írott emberi történelem szinte bármely időszakából és szinte minden kontinensről.

Hatszázezer magyar a szovjet gulágon.

Leírom számmal is: 600 000.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés