A szomorú vagy megható pillanatok mellett szerencsére viccesek is akadtak. Ilyen volt például az intenzíven annak a szkafanderes nővérnek a története, akinek elég volt csak körülnéznie a folyosón, másodperceken belül ott termett minimum két segítő, hogy a keze alá dolgozzon. „Kérdeztem, hogy ezt hogyan sikerült elérnie? Mire az volt a válasz, hogy »többszörös erőemelő bajnok voltam, rendet raktam köztük«” – meséli László nevetve.
Mint egy bibliai történetben: aztán eltelt negyven nap, s László hazatérhetett.
A gyógyulás azonban ennél sokkal tovább tartott; amikor hazajött, még az is kihívás volt, hogy felmásszon az első emeletre, ami nem csoda, hiszen a vírus a tüdeje kilencven százalékát gyulladásba hozta. A gyógyszerek, amikkel a légzőszervét gyógyították, közben megbolygatták a vércukorszintjét és a vérnyomását is; szerencsére előbbi kezelésére már a kórházban tablettát állítottak be neki, így nem kell inzulinoznia magát. Azt is elárulja, hogy ha nem is megszállottan, de időnként méri a vérnyomását, cukrát, és úgy látja, rendben vannak az értékei. Ma már jól érzi magát, mint mondja „sikerült helyretenni a tüdőmet, gond nélkül felhozom még a jól megpakolt bevásárlószatyrokat is”. A közeljövőben tervez kardiológiára és pulmonológiára menni kontrollra. László hazatérése után két hónap további lábadozás kellett, hogy újra elkezdhessen dolgozni, mint mondja, senkinek nem kívánja ezt a kálváriát. Ő még nem kerülhette el, mert akkor még nem volt mindenki számára elérhető az oltás, párja és ő is regisztrált ugyan rá, amint lehetett, de még sorukra vártak, amikor leteperte őket a kór. Ezért sem érti azokat, akik a vírust, vagy az oltások fontosságát tagadják; nekik, mint mondja,