Az intenzív osztályra egy mindenféle földöntúli sípoló, fütyülő hangokat hallató műszerekkel teli, háromágyas üveghelyiségként emlékszik vissza. Benne egy tetőtől talpig védőruházatba öltözött nővérrel, aki – ahogy László fogalmaz – „maximálisan ellátja” a három súlyos, rá bízott beteget. „Ha kell, gyógyszerez, borotvál, pelenkát vagy épp ágyneműt cserél, teszi ezt szkafanderben, megállás nélkül két órán keresztül”. Ha letelik az idő, kimegy, átöltözik, de folyamatosan figyel, hogyha váratlan dolog történik, ugorhasson vissza a védőruhába, majd az üvegosztályra. „A két óra első három percében szanaszét leizzadják magukat, képzelheti, gondolja el, hogy volt olyan nővér, aki hat órán keresztül is bent volt” – meséli Kántor László.
Az intenzív osztályon tizenhárom napot, kórházban pedig összesen negyvenet töltött férfi csak jókat tud mesélni a nővérekről. Mint mondja, óriási a teher rajtuk, amiből a betegek szinte semmit nem érzékelnek, mert közben segítőkészek, és jókedvet sugároznak. Pedig, mint meséli, voltak nagyon nehezen elviselhető betegek is. Például az a nagydarab férfi, aki
üvöltve tépkedte ki magából a kanült és a katétert az intenzívosztályon,
azt üvöltve, nincs szüksége ilyesmire. „Nem tudom, hogy a gyógyszerek vették-e el a tudatát, vagy alapból szellemileg sérült volt” – meséli László, és hangjában nyoma sincs iróniának – „de arra emlékszem, hogy ütötte, rúgta az ápolókat, és csak félórás birkózás után sikerült csak lecsillapítani. Nem telt el három perc, jött az egyik nővér, aki ezt az egész incidenst elszenvedte, de mintha mi sem történt volna, barátságosan mosolygott” – gondol vissza László. Hozzáteszi, volt olyan nővér, aki még a saját ebédjét is odaadta neki, amikor már szájon át is tudott enni.
Ugyanezt a pozitív hozzáállást tapasztalta a férfi az intenzív osztályról a covidosztályra kikerülve is. Pedig ott aztán két nővérre hárult 30-32 beteg ellátása, és bár kaptak segítséget – gyógytornászok, pszichológusok és rezidensek személyében – a teher nagy része rajtuk volt. „Volt olyan, hogy