1956. november 4.

Százszor elektrosokkoltak, mert elutasítottam a rendszert – Pákh Tibor forradalmár a Mandinernek

2021. november 4. 13:21
„Kádár a politikai foglyok létezését is letagadta” – mondja lapunknak Pákh Tibor '56-os hős, aki a pártfőtitkár hazug 1963-as nyilatkozata után a börtönben éhségsztrájkkal kezdett akciózni. Pákh a Kádár-rezsim élő lelkiismerete lett a rácsok mögött is, megtörésére a pszichiátriai kényszergyógykezelés eszközeit politikai célra vetették be. Öt éven keresztül elektrosokkolták, hogy politikai meggyőződésének feladására kényszerítsék. Eredmény nélkül: kiengedése után Pákh Tibor az ellenzék legendás alakja lett a ’70-es, ’80-as években. Nagyinterjúnk.

Pákh Tibor (1924) jogász, műszaki fordító. Egyetemistaként 1944-ben behívták katonának, szovjet fogságba esett, négy évig a Szovjetunióban kényszermunkatáborokban dolgoztatták. 1949-ben jogi doktorátust szerzett, de csak a Csepel Autógyárban tudott elhelyezkedni. 1956-ban a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1960-ban politikai tanulmányok írásáért letartóztatták, majd 15 éves börtönbüntetésre ítélték. Éhségsztrájkjai miatt rendszeres elektro- és inzulinsokk-kezeléseknek vetették alá. 1971-ben szabadult, de elmebeteggé nyilvánították, rendőri felügyelet alá helyezték és munkavállalását akadályozták. A ’80-as években az ellenzéki megmozdulások állandó résztvevője lett. A rendszerváltás után 1993-ban rehabilitálták, 2013-ban pedig a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

***

Magyarországon a II. világháború utáni években elkezdődött a kommunizmus rendszerének kiépítése, Ön ekkor a Szovjetunióban az eredeti modellt láthatta testközelből, hadifogolyként. Milyen volt?

Szörnyű volt. Az a rendszer, vagyis a leninizmus, amelyet az oroszok saját hazájukban és másutt, így Magyarországon is meghonosítottak, és az, ahogy a meghirdetett osztályharcot végrehajtották, véleményem szerint kimeríti a népirtásról szóló nemzetközi egyezményben meghatározott bűncselekmények tényállási elemeit. A kommunizmus fekete könyve című monográfia ezeket a bűnöket részletesen felsorolja – Moszkva ezeket a bűnöket egyértelműen elkövette. Ami engem illet: az egységemet május 9-én kerítették be az oroszok, és az ígérték, hogy hazaszállítanak bennünket. Hittünk nekik, ők pedig jogellenesen kiszállítottak bennünket egy kényszermunkatáborba. Több szovjet lágerben voltam, egy kőbányában dolgoztattak minket Rozsgyesztvónál, majd útépítéseken dolgoztunk Moszkva és Orjol között. A kolhozbeli parasztok is visszasírták a régi uraikat,

a moszkvai birodalom egy szörnyű hely volt.

Amikor 1948 őszén hazatérhetett, gyakorlatilag egy egypártrendszerbe ért vissza. Hogyan élte meg ezt a politikai átalakulást, a diktatúra éveit?

Csepelről azt terjesztették, hogy a „vörös” Csepel. Az ‘50-es években itt dolgoztam a Csepel Autógyárban – csepeli melósoktól akkoriban például a következő „sírfeliratot” hallottam: „Itt nyugszik Rajk László / Nyakára tekeredett a vörös zászló / Porain majd akkor lesz áldás / Ha mellette nyugszik Rákosi Mátyás.

A csepeliek nem voltak kommunisták, hanem kispolgárok, akik ultizni szerettek,

meg a házukhoz tartozó kertjüket művelni. A kommunisták buta szokásait, mint amilyen a gyári dicsőségtábla vagy a sztahanovista mozgalom volt, senki sem vette komolyan. Az ‘56-os szabadságharc végén a kormány egy kormánybiztost küldött a Csepel Művekhez, de a csepeliek nem fogadták be, így szovjet tankok szállták meg a gyárat, és januárig megszállva tartották a „vörös” Csepelt. Én egyébként kuláknak minősültem, a társaságom is hasonló emberekből állt, így mi a kommunistákat kívülről szemléltük; volt közülünk, aki ezekben az években azt mondta, hogy ezt már guggolva is kibírjuk – kivéve, akit bevittek guggolni.

 

1956. október 23-án ott volt a vonuló tömegben: Bem tér, Kossuth tér, Nagy Imre-beszéd, majd a Magyar Rádió a Bródy Sándor utcában. Mi maradt meg legélénkebben az emlékezetében erről a forradalmi napról?

Ott voltam a Bem-szobornál, közel ahhoz a teherautóhoz, ahol Veres Péter kezdte felolvasni az Írószövetség hétpontos követelését. Az első két pont a leninizmus elvei szerint javasolta megoldani a társadalmi problémákat, de a téren összegyülekezett magyar fiatalság elkezdte skandálni, hogy: „Ruszkik, haza!”. Ezzel tört ki a szabadságharc. Utána átmentünk az Országház elé, ahol megtörtént Nagy Imre ominózus megszólalása: „Elvtársak!”, és így tovább. Onnan a tömeg egy részével együtt átmentem a Magyar Rádió épületéhez, aztán a múzeumkert sarkáról láttam, ahogy az ávósok az emberekre lőttek. Az ávósok segítséget kértek a honvédségtől, be is vonult a Bródy Sándor utcába egy katonai alakulat, egy páncélautó orrán állt a parancsnokuk –

mivel nem volt hajlandó lövetni, az ávósok a Rádió épületéből lelőtték.

Este tizenegy körül fiatal srácok felvettek, és elmentünk az Országházhoz, beszélni akartak Nagy Imrével – természetesen nem engedtek be minket, így végül hazamentem. Október 23-a három szempontból is bennem van: 1954. október 23-án nősültem, 1945. október 23-án ölték meg az édesanyámat, a harmadik pedig 1956.

Október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült. Hogyan történt?

Nem járt a kettes villamos, így elindultam gyalog az Országház elé, ahol már gyülekezett a tömeg. Az első lövések eldördülése előtt én a Rákóczi-szobor közelében álltam, a tömeg hasonló jelszavakat harsogott, mint két nappal előtte a Bem-szobornál. A Nádor utca felől bejött a térre két orosz tank, magyar zászlókkal voltak feldíszítve, és magyar fiatalok kísérték őket. A szobor magasságába értek, amikor minden előzmény nélkül a környező házak tetejéről elkezdtek az emberekre lőni. Olyan volt, mint egy körvadászat. Az egyik orosz tank az Országház déli szárnyának tetejére viszonozta a tüzet, tehát nemcsak a Földművelési Minisztérium épületéből lőttek minket. Többedmagammal a tank tövébe húzódtunk, és amikor egy rövid tűzszünet lett, megpróbáltunk az Országház déli bejáratának árkádja alá bejutni, de nem engedtek be. Átellenben, az egykori József Attila-szobornál állt egy felvonulási épület, a földalatti építésénél használták, a következő szünetnél a mögé akartam futni, de ekkor megsebesültem.

Egy töltés mögé másztam, ott már legalább száz halott feküdt, én pedig befeküdtem a halottak közé,

onnan tudtam bemászni az épületbe. A vérengzést követően innen vittek be teherautón a kórházba.

A forradalmat sebesülten egy kórházban élte át. Mit tudott, milyen információk jutottak el önhöz az utcai harcokról, az ellenállás eseményeiről?

A Szabolcs utcai kórházba vittek be, az udvaron már oroszok tanyáztak. Az október 30. és november 4. közötti időszakot úgy éltük meg, hogy győzött a szabadságharc. Véleményem szerint október 30-án a moszkvai birodalom vezetői elismerték, hogy elvesztették a háborút – hivatalosan nyilatkozatban vonták vissza csapataikat. Ezzel véget ért a harmadik világháború, november 4-én pedig Moszkva új háborút indított. Az 1956-os szabadságharcot én győztes harcnak tartottam. A Szabolcs utcából később átszállítottak engem a nyugatnémet Vöröskereszt által felügyelt kórházba, az óbudai San Marco utcába – ott a személyzettel németül tudtam beszélgetni. A német egészségügyeseket végül távozásra kényszerítették, a betegeket pedig a magyar hatóságok kezdték összeírni – a lelepleződést elkerülendő november közepén hazaszállíttattam magam.

 

1960-ban tartóztatták le. Addigra az '56-osok megbüntetése már túlnyomórészt megtörtént. Miért vitték el, mi volt a vád?

Egy reggel mentem le a Bimbó úton, amikor

beállt mellém egy autó, betuszkoltak, letakartak a köpenyemmel és bevittek a Gyorskocsi utcába.

Ott azt mondták, hogy az ötödik emeleti zárkák tele vannak a bűntársaimmal. A határozatban az állt, hogy kulák voltam, orosz hadifogságban töltöttem éveket, megrendíthetetlen politikai téveszméim vannak, szidtam a rendszert, nem írtam alá kommunista petíciókat, illetve megsebesültem a harcok napjaiban. Szaglásztak körülöttem már korábban a munkahelyemen, információkat adtak le rólam.

1961-ben 15 év börtönbüntetést szabtak ki önre. Milyen vádpontokban találták bűnösnek?

Hűtlenség, a fordítói munkám során írt irományaimat találták veszélyesnek. A tárgyaláson azonban erről tanúkat nem hallgattak meg, egyedül csak a főnökömet kérdezték meg, hogy nem juthattam-e bizalmas iratokhoz a munkám során. Ő azt vallotta, hogy nem.

Hogyan élte meg a büntetést a Gyűjtőben?

A börtönben zömmel elkülönítve voltam.

A politikai foglyoknak az első másfél évet fokozati zárkában kellett eltölteniük, ez szigorúbb büntetést jelentett:

nincs kapcsolattartás, csak napi fél óra séta lehet, és így tovább. Engem először két év után vittek munkára, a börtön fordítóirodájára. Arra számítottam, hogy a börtönben lehet majd nyelveket tanulni, de a nevelőtiszt azt mondta, hogy azt ki kell érdemelni, én pedig nem érdemeltem ki. Azzal kezdődött, hogy egyszer bejött egy civil fiatalember egy zsebrádióval, és elkezdte szidalmazni az egyik fogolytársamat. Én megvédtem, mire a társaim elkezdtek bökdösni, hogy vigyázzak, mert ez az ember „operás”, vagyis az operatív osztályról jött – ők döntöttek például arról, hogy melyik rab állhat munkába, melyik nem. Az eset után két másik fogollyal együtt leszedtek a fordítói munkáról, és magánzárkába tettek minket.

 

1963-ban Budapesten járt az ENSZ főtitkára, Kádár János pedig azt hazudta, hogy a börtönökben már nincsenek politikai foglyok. Ön innentől kezdve beadványokat írt a legfőbb ügyésznek, panaszkodva a jogsértésekre. Miért tette: valóban választ várt fentről, vagy csak tükröt akart mutatni a rezsimnek?

A börtön ajtajára belülről ki volt akasztva egy leírás az elítéltek jogairól. Jogunk van levelet írni, látogatókat fogadni, csomagot kapni, satöbbi – de ők ezt „kedvezménynek” nevezték. 1963 márciusában egy „speciál” nevű üzemben dolgoztam, ott is műszaki dolgokat fordítottam, de újságot olvasni nem volt szabad. Az értesüléseinket egy kis házi készítésű rádión szereztük: germánium diódával működött, a kivezetését a fűtőcsőhöz tartottuk, a membránja pedig egy lecsiszolt cipős doboz volt. Így hallottuk, hogy jön Budapestre az ENSZ főtitkára. Azt is hallottuk, hogy Kádár azt mondta, hogy politikai bűncselekmény miatt Magyarországon jelenleg senkit sem tartanak börtönben.

Ekkor azonban a Gyűjtőben mintegy 800 politikai foglyot tartottak vissza, akik az amnesztiával sem szabadulhattak.

Azért írtam a panaszomat, mert valóban választ vártam. Természetesnek vettem, hogy válaszolni fognak. Hiszen Kádár a létezésünket is tagadta.

Mi lett az ügy következménye?

A nevelőtiszt eleinte akadályozott, de végül elküldte a levelemet a legfőbb ügyésznek. Aztán egyszer jött egy őr, hogy megyünk a parancsnokságra. Ott tisztelettudóan köszöntöttem a megjelenteket: ott volt az országos börtönparancsnokság vezetője, egy hadbíró ezredes és más fejesek is. Az ezredes kérdőre vont, hogy hogyan gondolom én azt, hogy a Népszabadság – amely a hírt lehozta – majd kiad egy elítélt kérésére egy nyilvános cáfolatot? Azt válaszoltam erre, hogy ennek ez a rendes módja. Mire az ezredes feldörrent: „Látják? Ezt az embert likvidálni kellett volna inkább”. Rögtön hozzátettem, hogy jogerősen elítélt embert nem szabad fenyegetni, majd kis zavar után végül visszavitettek a cellámba. Néhány hét múlva ismét jött az őr, mennem kellett az operatív osztályra. Én jeleztem, hogy az egy belügyi szerv, azok pedig csak ügyészi hozzájárulással hallgathatnak ki. Emiatt fegyelmi bizottság elé állítottak –

először 20 nap fegyelmi zárkát, majd összkedvezmény-elvonást, később sötétzárkát kaptam.

1964-ben írtam egy panaszt az igazságügy-miniszternek, hogy a hatásköre alá tartozó börtönben egy belügyi szerv tevékenykedik, amely vegzálja az elítélteket, ezért szíveskedjék őket onnan eltávolítani. A válaszig pedig éhségsztrájkba kezdtem.

Az éhségsztrájkra jött a hatósági válasz: a „tömés”, a mesterséges táplálás. Miként csinálták?

Először naponta háromszor megkínáltak étellel, de én vizet sem fogadtam el. Két nap után aztán bevittek az orvosi rendelőbe, majd egy tölcsérbe végződő csövet lenyomtak a nyelőcsövemen. 960 kalória folyadékot öntenek ilyenkor az emberbe, „megtömik”. Ezt négyszer-ötször megcsinálták, és mivel láttam, hogy ez így megy, abbahagytam az éhségsztrájkot.

Egy járókelő vitatkozik Pákh Tiborral, a rendszerellenes tüntetések állandó résztvevőjével 1988. március 15-én (forrás: MTI)

 

Mivel ezzel nem tudták megtörni, elkezdődött a kényszergyógykezelés, az elektrosokk. Hogyan történt az első eset?

1966-ban az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tartott Magyarországon, a rádiónkon ezt is megtudtuk. A sétán a napos tisztnek átnyújtottam a panaszomat, és kérelmeztem, hogy ennek a szervezetnek juttassák, mert törvénytelenül vagyunk fogva tartva, és a létezésünket is tagadják. Újabb éhségsztrájkot jelentettem be, erre azonnal elkülönítettek. Hat héten át „tömtek”, aztán egyszer csak megjelent egy orvos a megfigyelő részlegből, és közölte velem, hogy vannak keményebb eszközeik is. Válaszképpen arra kértem őt, hogy ne legyen bűntársa az operatív osztálynak. Fogtak, és átvittek a megfigyelőbe, ahol a hely parancsnoka még egyszer megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e enni.

Mivel nemet mondtam, erőszakkal felfektettek egy kezelőasztalra, lefogtak, fölpeckelték a számat,

még egyszer feltették a kérdést, majd a homlokomhoz tettek két elektródát. Ráadták az áramot.

Milyen fizikai, lelki fájdalmat él át a sokk alatt az ember?

Olyan, mintha meghalna. Aki fél a haláltól, az nem tudja ezt végigcsinálni. Engem sokat sokkoltak. Volt olyan, hogy csak kis áramerősséget engedtek, akkor az ember csak egy pillanatra veszíti el az eszméletét, de előtte nagy fájdalmat érez. Volt, amikor ezzel játszadoztak.

De a végén mindig rákapcsolták a nagyot. Akkor az ember azonnal, hosszabb időre elájul.

Mielőtt elkezdték a „kezelést”, végignézették velem, ahogy elektrosokkolnak egy valódi elmebeteget: láttam, ahogy elkékült, habzott a szája, reszketett, mint a nyárfalevél. A sokkolás utáni ébredésnél először a közelebbi emlékképek jönnek vissza, utána fokozatosan a régebbiek. Az ember attól fél, hogy esetleg elfejti a múltat, de szerencsére nálam ez nem történt meg.

Öt éven keresztül, szinte 1971-es szabadulásáig rendszeresen alávetették ennek. Miért nem engedett?

Utoljára 1970-ben csinálták. Harmadkedvezményre voltam jogosult, egy bizottság vizsgálta, hogy elengedjék-e a büntetésem utolsó harmadát. Ott is átadtam a panaszomat, előadtam, hogy jogtalan a fogva tartásom. A bizottság elnöke jelezte, hogy 24 fegyelmi fenyítésem volt, erre azt válaszoltam, hogy az mind jogtalan eljárás volt, és ha most sem engednek el, akkor folytatom az éhségsztrájkom. Ekkor kaptam az utolsó elektrosokk-sorozatomat.

Az öt év alatt összesen hányszor sokkolták önt politikai nézetei miatt?

Több mint százszor. De kaptam inzulinsokkokat is, azok is hetekig tartottak, és annak a hatása talán még riasztóbb volt.

Az inzulinkómában az ember végig érzi, ahogy a teste elgyengül, és tulajdonképpen meghal.

Ekkor beadnak egy nagy adag inzulint, és beszélgetnek az emberrel, hiszen ilyen sokkos állapotban az ember elmondhat olyasmit is, ami a kezelőket érdekelheti.

Pákh Tibor szónokol a Bem-szobor talapzatánál az ellenzék 1988. március 15-i tüntetésén (forrás: Fortepan / Horváth Ernő)

 

Hogyhogy nem tudták önt megtörni?

(Az ég felé mutat a mutatóujjával) Nem tudom, nem vagyok lélekbúvár. Az biztos, hogy bent engem nem szerettek. De Adyval ellentétben én nem is szerettem volna, hogy azok szeressenek. Volt, aki szeretett: a feleségem, aki egy mártír volt.

Sokan nem tudják, hogy a kint maradt hozzátartozóknak milyen életet engedett a kommunista rendszer.

Több keresztény fogolytársam volt, akiknek amikor szabadulásunk után találkoztunk, már más feleségük volt: a feleségek nem várták meg őket. A gyerekeiket is ellenük hangolták. Volt olyan elítélt, akinek a temetésére a családtagjai nem mentek el.

A Kádár-rendszer ezt az elidegenítést mesterien csinálta.

Az én feleségem viszont mártír volt, miattam szenvedett, megvárt.

A szabadulása után állandó rendőri megfigyelés alatt tartották. Ez a gyakorlatban hogyan történt, mindig követték?

Leginkább autóval követtek. Minden lépésük törvénytelen volt. Szaglásztak, turkáltak az ember életében. Egyszerűen nem vettem tudomást róluk.

Magányos farkasként tesztelte a rezsim béketűrését a későbbi években, szinte minden ellenzéki megmozduláson ott volt. Nem kereste a különböző ellenzéki csoportosulásokkal, a későbbi politikai pártok csíráival a kapcsolatot?

Krassó Györggyel voltam kapcsolatban. 1975-ig a saját nevemre nem kaphattam fordításokat, utána már igen. Az Országos Műszaki Könyvtárba jártam be munkáért, itt találkoztam újra vele. Fogolytársam volt korábban. Krassóval a börtönben sokat beszélgettem, de utána nem találkoztunk, másfelé alakult a sorsa. Az OMK lépcsőházában találkoztunk tehát, mert ő is oda végzett fordításokat. Akkor mesélt nekem arról, hogy a formálódó ellenzék miket akciózik. Mondtam neki, hogy az új ellenzéknek fel kellene vennie a kapcsolatot a régi 56-osokkal, hiszen közös a cél. Aztán végül összehozott engem egy eszpresszóban az egyik vezető ellenzékivel, de

a Demokratikus Ellenzék kifejezést nem helyeseltem, mert olyan csak parlamentáris demokráciában van.

Ez a csoport akkor került kapcsolatba Rácz Sándorral, Fónay Jenővel és másokkal. 1985-ben volt egy konferencia, egy kulturális fórum, amely rendezvényre Budapestre jöttek nyugati baloldali értelmiségiek, Danilo Kis, Susan Sontag és mások – Bence György elhívott, hogy találkozzunk velük a Bristol Hotel halljában. Akkor még ott voltak ezen a találkozón a későbbi ellenfeleik, a népi csoport képviselői is, Csurka István és – ha jól emlékszem – Lezsák Sándor is. Többen kértek, de én egyik csoporthoz sem csatlakoztam.

Többször nyilatkozta, hogy egy emberi élet súlyát majd az isteni ítélet tükrében lehet értelmezni. Ha majd odaáll a Teremtője elé, lesz bármi, amiért esetleg még szégyenkeznivalója lesz?

Sok mindent végigéltem, sok mindent végigcsináltam, ez egy nagyon bonyolult élet volt. Nagyon sok rám kényszerített körülmény volt, de mindig végigcsináltam. Ha azt

az Úristen esetleg bűnömnek tulajdonítja majd, hogy sokakat nem rúgtam fenékbe, akiket kellett volna,

akkor azt elfogadom. Nehéz dolog ezt megítélni, mert tényleg voltak próbák.

 

fotó: Földházi Árpád, MTI, Fortepan

Összesen 39 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Emlékszem, annak idején a szemináriumi rektor-püspököm egyszer említette, hogy Pákh ott éhségsztrájkol az Egyetemi Templomban, s ő kérte, távozzon. Pákh megtette. Örülök, hogy hallok e nagyszerű mélyhitű emberről, s kívánok neki még hosszú földi életet. Utána pedig megkapja a hűségesek örök jutalmát a feltámadt Urunk Jézustól.

Kár, hogy nem érted az emberi lét történelmiségét. Meg azt sem, hogy historia est magistra vitae.

Akkor kapták meg a Soros - ösztöndíjat liberális fiaink, amikor a kép készült.

Pákh - azt jelenti: pusztai rózsa.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés