Konzervált emlékek

2021. október 21.

Kónyi Zoltán Sándor írása a Mandiner hetilapban.

Október 23-ához közeledve eszembe jut két nagyszerű asszony. Mikor ezeket a sorokat írom, az egyik, a főhősöm sajnos kórházban fekszik. Életében először éjszakázott idegen helyen, ismeretlen emberekkel. Néhány hónap múlva tölti be a 102. évét. Akiről írok, a nagymamám.

Sokáig nem értettem, hogy a világháború és az 1956-os események miért számítottak tabunak, miért csak morzsákat tudhattunk gyerekként még a nyolcvanas években is. (Erre felnőttként már csak Sára Sándor és Kisfaludy András filmjeiből kaptam érdemi választ.) Persze sok kérdés előjött a családi ebédeken, de felejt az ember, és csak egy-egy részlet marad meg az emlékezetében. Például az, amikor október 23-án a 13 éves édesapám, hallva a történésekről, kiszökött, nem kis aggodalmat keltve hirtelen haragú nagyapámban. Vagy az, amikor egy szovjet tank a szomszédos melléképületeket letarolva elindult a rákospalotai családi ház irányába, és csak az utolsó pillanatban kerülte ki. Meséltek azokról a nehéz időkről is, amikor alig volt mit enni. Hogy legyen étel az asztalon, nagymamám és nővére, Eszti néni – a másik hősöm – egész nap varrt, hímzett és kötött, hogy másnap távolsági busszal elvigyék a portékát egy vidéki piacra, és elcseréljék tojásra, káposztára vagy amire épp sikerül.

Nyitóképen: 1956. október. Nagymamám kezében táska, jobbján Eszti néni köpenyben, balján nagyapám és mellette, a kép szélén édesapám. Fotó: Kónyi Családi Archívum

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés