Aki Brüsszelből indul a francia jobboldal élére – Michel Barnier portréja

Az öblös hangú outsiderek és az establishment-ellenes indulatok korában Michel Barnier meglehetősen anakronisztikus jelenség: politikai színházzal nem, csupán színtelen profizmussal kecsegteti a választókat, a L’Obs egyenesen „anti-Macront” lát benne.

Tapasztalata van elég Barnier-nek, az biztos: öt évtized alatt megfordult a politika minden szintjén, még ha a vezetői csúcspozíciókba ezidáig nem is jutott el. Magát kamaszkora óta meggyőződéses gaullistának vallja (irodája falán máig ott díszeleg a tábornok és Konrad Adenauer kézfogójáról készült fotó), a hetvenes évek elején különböző miniszteri teamekben, illetve a Savoie megyei tanácsban kezdte pályáját. Az olasz-francia határon fekvő Savoie alpesi mindennapjaiból vett metaforák vissza-visszatérnek megnyilatkozásaiban: Franciaországot a hegymászók kötélcsapatához hasonlítja, ahol mindenkire egyenlő mértékben szükség van, 2021. január 1-jén pedig képet tett közzé a Twitteren, amelyen hegymászók haladnak a Mont Blanc csúcsa felé, a sokat sejtető kísérőszöveg pedig így szól:

(Ha mindez nem lenne elég, Barnier-t az a Pierre Mazeaud alkalmazta parlamenti asszisztensként, aki 1978-ban tagja volt a Mount Everestre először feljutó francia hegymászócsapatnak.) 1982-től tizenegy éven át a megyei tanács elnöki tisztét látta el, s nagy szerepe volt abban, hogy Albertville-nek ítélték az 1992-es téli olimpiát.

Időközben 1978-ben Barnier bejutott a Nemzetgyűlésbe is, 27 évével a testület legfiatalabb képviselője volt. 1993-ben Édouard Balladur kormányában környezetvédelmi miniszterré nevezték ki, majd 1995-ben Alain Juppé kabinetjében az európai ügyekkel foglalkozó tárcát kapta meg a szilárdan uniópárti politikus, e minőségében francia részről ő tárgyalta le az amszterdami szerződést. 1997-ben szenátorrá választották, majd 1999 és 2004 között a Romano Prodi által vezetett Európai Bizottságban a régiós politika biztosaként dolgozott.

Barnier eztán Párizs és Brüsszel között ingázva sok poszton megfordult, rövid ideig volt külügy-, majd földművelési miniszter, volt Barroso bizottsági elnök különleges tanácsadója, megválasztották EP-képviselőnek, illetve az Európai Néppárt alelnökének, 2010-ben pedig a belső piacért felelős biztosként tért vissza az Európai Bizottságba.

2016-től az unió Brexit-ügyi főtárgyalójaként koronázta meg karrierjét, négyéves ténykedésével a La Manche-csatorna innenső oldalán egyöntetű elismerést vívott ki. Ám egyszer még a Brexit-vezér Nigel Farage-tól is dicséretet kapott, aki arról beszélt, bárcsak alkalmazhatnák őt, sokkal jobb tárgyaló ugyanis, mint a londoni hivatalosságok.

Barnier és Johnson: a francia jobban ismert Nagy-Britanniában, mint otthon

Barnier-t higgadt, pragmatikus, maximalista figuraként írják le a lapok, aki mindig ügyel arra, hogy okos emberekkel vegye körül magát. Feladatait nagy körültekintéssel és alapossággal végzi, tárgyalói kompetenciák terén – amint az a Brexit gordiuszi csomójának átvágásában is megmutatkozott – kevesen versenyezhetnek vele.

Jacques Delors óta ő a Brüsszelben legmagasabb polcra feljutott francia: más kérdés, hogy az az államfőknek kijáró tisztelet, amit a Brexit lerendezése okán felsőbb körökben élvez, hazájában nem fordítható le automatikusan széleskörű ismertségre és elismertségre. Mint a Politico szerzője fogalmaz: a sors iróniája, hogy az elmúlt időszakban

Önmagában az nem feltétlenül lenne hibás számítás, hogy a Macron-féle „jupiteri elnökség” után a polgárok szívesen látnának valamilyen fakóbb személyiséget a hatalomban – emlékezzünk, 2012-ben a ripacskodásra hajlamos Nicolas Sarkozy ellenében François Hollande azzal kampányolt, hogy belőle „normális elnök” lesz.

Barnier-t, az érzelemmentes technokratát azonban vajmi kevés karizma lengi körül. Egy volt főiskolai szaktársa úgy véli, az a kép, ami Brüsszelben kialakult Barnier-ről, nem teljesen felel meg valódi személyiségének, igazából nagyon is szeret érintkezni a köznapi emberekkel. Lehet, hogy így van, ám Barnier a mostanra nagyjából kirajzolódott elnökválasztási mezőnynek az egyik legszürkébb tagja.

Moratórium, népszavazás

Legalábbis az lett volna, ha a három-öt évre kiterjedő bevándorlási moratórium javaslatát nem dobja be az állóvízbe – a személyes vonzerő hiányát tőle szokatlan radikalizmussal kompenzálva. Májusban, még elnökválasztási kampánya elindítása előtt hozakodott elő a dologgal egy tévéinterjúban, mondván, igenis van összefüggés a tömeges bevándorlás és a terrorizmus között. Kifejtette: az uniós partnerekkel újra kell tárgyalni a schengeni rendszer működését, meg kell erősíteni a külső határokat, a javasolt moratórium ideje alatt pedig a francia kormányzat vizsgálatnak vethetné alá s adott esetben megváltoztathatná a bevándorlással kapcsolatos eljárásokat.

Barnier felszólalt a családegyesítések gyakorlata ellen is, s kifejtette: Franciaország komoly „társadalmi robbanások” fenyegetik, amint azt a tábornokok „figyelmet érdemlő” nyílt levele is mutatja.

Meglepő javaslatok egy mérsékelt politikustól – jegyezte meg a France 2 interjúkészítője, mire

A migrációs moratórium ötlete egyébként nem új, az előző elnökválasztáson Marine Le Pennek volt hasonló programpontja, s nemrégiben a Republikánusok (LR) elnöke, Christian Jacob is három-hat hónapos bevándorlási stopról beszélt. Az viszont, hogy egy korábbi vezető brüsszeli tisztségviselő, aki 2013-ban még arról beszélt, hogy Franciaország nem barikádozhatja el magát a migrációs hullámokkal szemben, magáévá teszi a javaslatot, több mint figyelemreméltó – vagy ahogyan a mainstream lapokban fogalmaztak a bejelentés után: sokkoló.

Barnier ráadásul olyan ígéretet is tett, hogy megválasztása után rögtön népszavazást ír ki, amelynek alkalmával a franciák letehetnék voksukat egy olyan „alkotmányos pajzs” elfogadása mellett, amely garantálja, hogy a moratórium alatt tett intézkedéseket nem tehetik semmissé az uniós jogi kötelezettségekre hivatkozó francia bíróságok. A volt Brexit-ügyi főtárgyaló tehát az EU-s ortodoxia egyik alapelvét, az európai jognak a nemzeti jogok feletti elsőbbségét kérdőjelezi meg (ezt az elvet egyébként az elmúlt időben a német és lengyel alkotmánybíróságok döntései is kikezdték).

Éric Zemmour: még mindig lebegteti, elindul-e francia elnökjelöltnek (Fotó: Földházi Árpád)

Jobboldali riválisok

Nehéz eldönteni, hogy Barnier valóban komolyan gondolja-e keményvonalas szólamait, vagy csupán az egyre inkább jobbra tolodó francia közhangulatot meglovagoló opportunisztikus húzásról van szó. Mindenesetre még messze van attól, hogy fajsúlyos aktornak lehessen őt tekinteni a jócskán kaotikus elnökválasztási küzdelmekben. Miközben a felmérések továbbra is a Macron Le Pen-párbaj második menetét vetítik előre (a második fordulós előrejelzésekben egyébként az elmúlt hónapokban rögzült a nagyjából 55-45 százalékos támogatottsági aránypár),

A júniusi regionális választások a Le Pen-párt kudarcát hozták, s némi reményt öntöttek az elmúlt években jócskán megtépázott republikánusokba. A korábbi konzervatív nagypárt berkein belül azonban továbbra sem született döntés, mily módon jelöljék ki a „klasszikus jobboldal” jelöltjét: előválasztáson vagy sima pártvezetőségi döntéssel. A helyzetet bonyolítja, hogy a regionális választáson aratott győzelmével lendületet nyert Xavier Bertrand kijelentette: nem vesz részt egy esetleges előválasztáson, mindenképpen indul. Hiába dohognak az LR politikusai Bertrand felelőtlen viselkedése miatt, nem tudták jobb belátásra téríteni Hauts-de-France régió vezetőjét. Az elmúlt hónap fejleménye, hogy a potenciális jelöltként számon tartott Laurent Wauquiez úgy döntött, nem indul, hogy ezzel is hozzájáruljon a tábor egyesítéséhez, s hasonlóan tett egy másik republikánus erősember, Bruno Retailleau is.

Bertrand-on kívül még a jobbközép vezetésére ácsingózik az Île-de-France régió élén álló Valérie Pécresse, La Garenne-Colombes polgármestere, Philippe Juvin, valamint Éric Ciotti nemzetgyűlési képviselő. Denis Payre vállalkozó is jelezte, elindulna az előválasztáson.

Egy friss közvélemény-kutatás szerint Bertrand-t a szavazók 16 százaléka támogatja, ám alig kétszázaléknyi hátránnyal a nyakában liheg Pécresse. Ciotti jelentősen le van szakadva mögöttük, Juvint, Barniert és Payre-t pedig még nem mérték. Christian Jacob, illetve a párt egy másik prominens politikusa, a volt igazságügy-miniszter Rachida Dati szeretnék elkerülni az előválasztást, mivel az szerintük csak a kellemetlen 2016-os precedenst megidéző belharcokhoz vezetne, a szenátus republikánus elnöke viszont kiállt e jelöltválasztási mód mellett. A döntés a szeptember 25-i pártkongresszuson esedékes, addig is a vezetőség előzetes felmérést készíttet a párttagok preferenciáiról, s az is benne van a pakliban, hogy

ha kiugró támogatottságot mérnek valamelyik jelölt esetében, akkor hagyják a jelentős kockázatokat rejtő előválasztási folyamatot  (ez persze az alacsonyabb támogatottságú jelölteknek nincs ínyére).

egyre valószínűbbnek tűnik ugyanis, hogy a konzervatív véleményvezér leteszi a tollát, és kipróbálja magát a politikában – erre utal az is, hogy néhány napja közölte: bizonytalan időre visszavonul a Figarótól, ahova heti rendszerességgel írt véleménycikkeket. Sajtóinformációk szerint a hivatalos bejelentésre szeptemberben, nizzai látogatáskor kerülhet sor, kampányának pedig új könyvével, a La France n’a pas dit son dernier mot (Franciaország nem mondta ki az utolsó szót) című opusszal ágyazhat meg.

Nem fogadja a konzervatívoknál osztatlan lelkesedés Zemmour terveit, sokan beszélnék le erről a kalandról, ami a publicista rendkívül megosztó személyisége folytán túlságos győzelmi esélyeket nem kínál, s végső soron a szavazótábor megosztásával a jobboldal sikerét veszélyezteti. Zemmour szerint azonban a regionális választások megmutatták, hogy „Marine Le Pen sohasem nyerhet”, ő pedig nagyon is késztetést arra, hogy egyesítse a jobboldali szavazótáborokat.

Nyitókép: Frédéric Scheiber / Hans Lucas via Reuters Connect