Gyaloglat a Balaton-felvidéken – Indulj el egy úton I.

2021. szeptember 5. 9:38
Indulj el egy úton... Eddig több mint hétezren teljesítették az Országos Kéktúrát – ehhez csatlakozott most e sorok írója is, aki fotós útirajzok sorozatával hozza el olvasóinknak a Kék élményeit és megpróbáltatásait!

Kéri Gáspár Kéktúra-cikksorozata

 

Soha nem volt olyan népszerű az Országos Kéktúra útvonalait járni, mint manapság. A jelenleg 1169 kilométer hosszú, az Írott-kőtől Hollóházáig kígyózó jelvényszerző túraútvonalat, vagyis az 1938-ban alapított Szent István Vándorlást felelevenítő kéktúrát

az 1950-es évek első felétől a mai napig hivatalosan több mint hétezren abszolválták.

Ebből csak az elmúlt években mintegy kétezren gyarapították a teljesítők számát.

Néhány hete én is ennek a klubnak a tagja vagyok, miután Hollóházán befejeztem a többéves vándorlást.

Három éve és öt hónapja, egyik napról a másikra vágtam bele a nagy kalandba. Kalandnak indult, hiszen túrázó előélet nélkül, a laikus tapasztalatlanságával léptem először a kékre, hogy idővel gyakorlott túrázóvá váljak. Sok egyéb elfoglaltságom mellett eleinte négy-öt évre terveztem, majd időközben rájöttem, hogy lopott hétköznapokon és szabad hétvégéken akár két év alatt is meg tudom csinálni a távot. Végül a tavaly berobbant pandémia lassított le annyira, hogy egy évet csúsztam a befejezéssel.

Lényeges szempont volt, hogy egyedül járjam végig az utat. A természeti tájak megtapasztalásán, kulturális örökségünk megismerésén, az oázisokként fel-felsejlő helyi italboltok közönségével folytatott diskurzusokon túl

arra is kiválóan alkalmas a kék, hogy az ember saját magában is rendbe tudjon tenni bizonyos dolgokat.

A fizikai erőnlét pallérozásáról nem is beszélve.

A kéktúra huszonhét szakasza bármely irányból, bármilyen sorrendben teljesíthető. Én is ezt a gyakorlatot követtem, bár törekedtem arra, hogy egy-egy tájegységet lehetőleg egyszerre, vagy közel egy időben járjak végig. Az első választásom négy túranapot igénybe véve a Balaton-felvidékre esett, melynek kilencvenhárom kilométernyi három szakaszából kettőt – Keszthelytől Tapolcáig, majd a Szent-György hegyen és Szigligeten át Badacsonytördemicig – tavaszi hónapokban jártam végig. A tanúhegyek többségét magában foglaló harmadik szakaszt Szentbékkálla kötengerén és Balatonhenyén át Nagyvázsonyig már nyáron csináltam meg.

Szezonon kívül közismerten az a legjobb a Balaton környékében, hogy kifejezetten szerethető arcát mutatja ilyenkor a vidék. Arról nem is beszélve, hogy kora tavasszal Keszthely után a Vállus-völgye a Dunántúl egyik komoly medvehagyma-termő vidéke. Hogy aztán Zala és Veszprém megyék határához érkezve, Lesenceistvánd egyre fogyatkozó dűlői között lenyűgöző látványban legyen részünk, amint végigtekintünk a Tapolcai-medence tanúhegyein.

Tapolca után a Szent György-hegy sajátos atmoszférája és az intimitását évről évre elvesztő Szigliget vár bennünket, hogy egy júliusi hajnalon a Badacsonyt megmászva lélegzetelállító balatoni panorámában legyen részünk. Káptalantóti vegyesboltjában egy doboz mackósajt, és egy friss és ropogós zsömle a régi vágású, de annál szerethetőbb jutalomfalat. Újabb tanúhegy, a Csobánc következik, ahol a nyári áztató eső ellenére újabb adrenalinfröccsel felérő panorámában van részünk.

A Csobánc után közel tíz kilométeren át árkádiai tájakon vezet át az utunk Káptalantótiba,

hogy a kőtengerben zárjuk a napi penzumot.

Az utolsó túranap kezdetén Korda György huszáros tremolójára, a Lady Carneválra fut be Szentbékkállára a Tapolca és Zánka közötti helyközi járat, a vezetőfülkéből szól a nóta. Déli tizenkettő van, én pedig pontosan ugyanott, a Petőfi Sándor utca nejlonparaszt, túlnyomórészt budapesti értelmiségiek birtokolta házai között folytatom a kéken.

A hátralévő bő huszonkét kilométer során megjárom a Köveskáli- és a Fekete-hegyek szőlőskertjeit; a régmúlttal szorosabb kapcsolatba kerülve az erdőkben megismerem a több száz évvel ezelőtti teraszos szőlőművelés kísérteties nyomait, melyek rögtön

eszembe juttatják Térey János Káli holtakjának környéken portyázó marcangolóit.

Végül búcsút intek a tanúhegyeknek, majd Balatonhenyénél, ahol mintha harminc éve megállt volna az idő, a Balatontól is elbúcsúzom. Innentől pedig fokozatos az átmenet a Bakonyba. Mert Nagyvázsony környékén a táj igazából már a Bakonyról, a község pedig a pizzériától a férfi fodrászaton át a volt termelőszövetkezetig Kinizsi Pálról szól. A jelenség veretes esszenciája a helyi takarék előtt felállított búval vert bronz, kissé tyúkmellű Kinizsi-büszt, mely egy lokálpatrióta művész alkotása. Nagyvázsony azért ennél jóval többről szól, elég ha arra gondolunk, hogy a hódoltságig itt ért össze az Itáliából és Dalmáciából Budára tartó kereskedelmi út. Ám létezik egy kevésbé dicsőséges momentum is, hiszen a szovjetek itt állomásoztatták azokat a nukleáris fegyvereket, melyekkel az olaszországi Velencét voltak hivatott megsemmisíteni egy NATO-val történő konfliktus esetén.

Nagyvázsonyba pedig visszatérünk még a kéken, ráadásul egy szerethetően melankolikus napsütéses októberi napon, a Kab-hegyről leereszkedvén.

Folyt. köv.!


 

Összesen 14 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés