Tálib győzelem után: Európa megint egyedül maradt

Nyitókép: Baradar Akhund mullah, tálib vezető, emberei körében augusztus 16-án (via Reuters)

Amíg e sorokat írtam, előbb Kabul bekerítésénél jártak a tálibok, s mire megjelenik a cikk, el is foglalták az afgán fővárost. Nem volt senki, aki az útjukba állt volna. Így ér hát véget az Egyesült Államok és szövetségesei végtelen afganisztáni kalandja.

A tálibok úgy hatoltak keresztül a háború pusztította Afganisztánon, mint kés a vajon, amióta az amerikaiak szedni kezdték a sátorfájukat. És – tegyük a szívünkre a kezünket – ugyan ki számíthatott arra, hogy ez így lesz? Az ifjabb Bush annak idején azt ígérte, hogy a tálib rezsim bukni fog. Nincs másfél hónapja annak, hogy Joe Biden azt mondta, hogy teljesen valószínűtlen a tálib hatalomátvétel Afganisztánban, mert a kabuli kormány stabilan a helyén van, az afgán hadsereget pedig úgy felfegyverezték, hogy ma már „olyan jó, mint bármelyik másik hadsereg a világon”, a tálibok meg „csak úgy hetvenötezren vannak”. Az Egyesült Államok mindenkori elnöke nem csak a világ egyik legnagyobb hatalmú országát vezeti, a világ legjobb katonai és titkosszolgálati szakemberei dolgoznak neki, így aligha valószínű, hogy helytelen információkat közölnének vele egy olyan meghatározó országról, mint Afganisztán. Különösen igaz ez Joe Biden esetében, aki nem csak hogy olyan tapasztalt szakemberekkel veszi magát körül, mint Antony Blinken, hanem maga is látott egyet s mást erőteljes külügyi fókuszú alelnökként és szenátorként. Hihetetlen, hogy ez a szakembergárda és ez az elnök rosszul mérje fel az afganisztáni helyzetet, és akkor is elrendelje a kivonulást az országból, amikor teljesen biztosnak látszik, hogy ennek nyomán az össze fog omlani. 

Mégis ez történt.

Húsz év háborúzás után a haragjuk féktelenebb, mint valaha – jaj azoknak, akik szembeszegülnek velük. Jól tudják ezt Kabulban is, nem is próbálkoznak hősködéssel. Értelmetlen. És azt is tudjuk, mi fog következni ezután: a tálibok elől menekülve megint tömegek indulnak majd útnak Európa felé. Joe Bidennek mindegy, elvégre az Egyesült Államok új ellenséget talált a titokzatos tálibok helyett. Az USA most Kínára irányítja minden figyelmét, a régi ellenségek problémáit pedig a régi világ örökli meg.

A porfelhő alól menekülő emberek befogadása persze a legfontosabb erkölcsi és humanitárius kötelessége lesz az európaiaknak, legalább ezt ne kelljen már az amerikaiaknak intézni, így is ők garantálják Európa biztonságát. Na jó, a nőjogi aktivistákat és a melegeket majd intézi Kanada. 

Nem sok idő telt el azóta, hogy Európa számára legutóbb ez volt a legfontosabb erkölcsi és humanitárius kötelesség. Mintha az arab tavasz is azzal kezdődött volna, hogy az Egyesült Államok vezetése – egy bizonyos Joe Bidennel a kormányrúd közvetlen közelében – rosszul mért fel valamit a Közel-Keleten, aminek a nyomán országok omlottak össze, Európa pedig súlyos válsághelyzetbe került. De ugyan ki garantálja, hogy ennek a „kis tévedésnek” – már ha az volt – nem ugyanaz lesz a végkifejlete, mint a szíriainak vagy a líbiainak? Ki garantálja, hogy Ankara kezében nem válnak zsarolási tényezővé a feltorlódott afgán menekültek? Ki garantálja, hogy Görögország nem enged majd tovább válogatás nélkül mindenkit a határairól? Ki garantálja, hogy nem lesz egy német kancellár, aki – szigorúan humanitárius megfontolásból – újra szélesre nyitja nyitja majd Európa kapuit anélkül, hogy erről bárkivel is egyeztetett volna? 

Hat évvel a 2015-ös menekültválság után nem engedhetjük meg magunknak, hogy illúzióink legyenek. A török–görög szárazföldi határszakaszon 2020 legelején már volt egy akut menekültválság, amikor Ankarának már nem akarózott feltartóztatni a Szíria felől érkező embertömeget. A görög menekülttáborok már most tele vannak, egy újabb rohamot már aligha fognak elviselni. És ugyan mi akadályozná meg a szeptemberi Bundestag-választások majdani győztesét Angela Merkel történelmi lépésének megismétlésében? A befogadáspárti egységfronttá avanzsált német média, a közvélemény, vagy az európai partnerek ellenállása ugyan nem. Aki nem akar menekülteket, még mindig lehet „ostoba náci” vagy „szívtelen populista”. 

Nem mintha szembe akarna nézni vele: a hollandok már saját afganisztáni tolmácsaikról sem kívánnak tudomást venni. Szövetségeseink a tengerentúlon a sikeres kivonulást ünneplik – miközben talán fellélegeznek, hogy az afganisztáni misszió többé nem sodorja veszélybe a transznemű katonák életét –, és gőzerővel készülődnek az afgán melegek és nőjogi aktivisták befogadására. És a többiek? A válasz aligha lehet más: a régi ellenségek problémáit a régi világ örökli meg.