A nemzet múzeumának újrafelfedezése

III. évfolyam 27. szám | Meta - Budapesti történetek
2021. július 8.
Most, hogy ismét kinyitottak a múzeumok, megint bekalandozhatjuk történelmünk és kultúránk értéktárait: a Magyar Nemzeti Múzeumot is régi-új ismerősként köszönthetjük.

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Jó múzeumba járni, látni a régi emberek tárgyait és kincseit, amelyeket ügyes kézzel készítettek, amelyekért sokat dolgoztak, néha talán öltek is, s amelyeket seregnyi jelentéssel ruháztak fel, majd hagytak utódaikra abban a reményben, hogy biztosították nekik a gondtalan jövőt.

A járvány kényszerszünete után a mindig hangulatos Magyar Nemzeti Múzeumba mentünk el először. Milyen a véletlen, pár napra rá épp ezt választották meg az év múzeumának az internetes fejlesztéseiért. Ha már itt tartunk, a netes jelenlétét tovább is lehetne fejleszteni: a múzeum Wikipédia-oldala azt kéri, segítsünk bővíteni a hiányos szócikket; a francia nyelvű oldal meg néhány piktogramból áll, hogy melyik busszal közelíthető meg az épület.

Mennyi arca van egy múzeumnak? Nyilván annyi, ahány kiállítása. A Nemzetinek számos állandó, időszaki, virtuális és egyéb, más helyszínen megvalósított rendezvénye van, de csak néhány benyomást lehet itt felidézni.

A honfoglalás előtti idők kiállítása két dolog miatt varázslatos. Megmutatja, hogy miféle kulturális, vallási és gazdasági sokszínűség jellemezte a Kárpát-medence lakóit, s itt sikerült a legcsaládiasabbra, -emberibbre a mondanivaló. Mi, magyarok egyformán örökösei vagyunk az avaroknak, a keltáknak, a rómaiaknak, a frankoknak és az államalapítóknak, akik szintén tucatnyifélék voltak. S igazán meghatók a több ezer éves játékok, állatfigurák, vallási és háztartási eszközök, hiszen sokuk alig különbözik azoktól, amelyeket mi használunk. A kiállításon látható egy cölöpváros részlete is. Svájcban és Lengyelországban nemzeti emlékhelyek az ilyenek, még sajtgyártásuk hagyományát is innen eredeztetik. Nálunk a műveltebbek sem tudnak róla, valahogy minden Szent Istvánnal indul. Minden egyes tárgynak megvan a maga története, de a szűkszavú vitrinfeliratokra nem fér rá minden. Pedig a régészkedés nem Kádár alatt indult. Érdemes tehát utánaolvasni, hogy mennyi nemes és polgár foglalkozott ezzel a 18–19. században. A kiállítás címe Bibó István és Szűcs Jenő előtt tisztelegve a „Nyugat” és a „Kelet” itteni találkozásáról szól, de azért felmerül a kérdés, vajon mi köze is van a rézkor emberének ezekhez a fogalmakhoz.

Nyitóképen: A Nemzeti Múzeum 1893 után Klösz György felvételén. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés