Lengyel idők Budapesten

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Kamaszként csupa dráma volt az az idő. Az üres boltok, a Solidarność és Czesław Niemen, aki a magyar híradóban jelentette be, hogy nem nyúl a hangszeréhez, amíg a diktatúra áll. Az önmagába fordult, megelégedett Kádár-kor persze semmit nem érzékelt a szenvedésből, az utca a suttogó propaganda hazugságait fújta. „A lengyel paraszt nem lépett be a szövetkezetbe, lóval szánt.” „Nem szeretnek dolgozni, azért nincs kenyerük.” Nem sokra rá a National Geographic cikket közölt Magyarországról. Az elkészített tizenhétezer fénykép közül csak néhány került a lapba. Naná hogy az egyiken egy öregember lóval, faekével töri a földet.

A „lengyel piac” sokaknak a kilencvenes évek törülköző­árusait jelenti, akikről a rádiókabaré olyan lekezelően beszélt. Valójában sokkal előbb létezett a magánimport, és többféle terméket és országot érintett. Hogy mi miképp keveredtünk a történetbe, nem tudom. Egyszer csak két ismeretlen, szigorú tekintetű férfi ült nálunk, majd mondták, hogy a két „pan” vásárolni jött, és a nappaliban alszanak. A kezdeti idegenkedés után később magam kínáltam fel a szobámat. Máig büszke vagyok rá, hogy úgy tudtam néhány szusszal felfújni a kék-piros Palma matracot, hogy közben nem szédültem el. Valami tervszerűség viszont kellett legyen a dologban. Nyári munkára az akkoriban nyílt Flórián Üzletközpont csemegeosztályára küldtek, így aztán áruismerettel, délutáni szabadidővel lengyel tagozatos gimnazistaként valóságos idegenvezető lett belőlem.

Nem mindenki aludt nálunk, és csak kevesekre emlékszem. Egyszer tanítás után több srác szaladt hozzám, hogy egy fiatal lengyel pár vár az iskolakapuban. Kérték, menjek velük Újpestre valami elszámolási vita miatt. A lány kézzel készített rózsabrossokat, és a lakbér egy részét azzal egyenlítették ki. A főbérlő nő viszont azt hitte, hogy ajándékba kapta őket. Az étkezőben próbáltam fordítani, ami a panelben egy L alakú pad volt asztallal. Már úgy tűnt, megértették egymást, amikor a főbérlő felkapott egy kést, mire a fiú kiugrott a padból. Még megijedni sem volt időm, amikor hirtelen megölelték egymást és nevetni kezdtek. Kicsit furán viccelődtek, hogy levezessék a feszültségüket.

Egy másik pár a Bécsi úton lakott, s vásárlás után búcsúvacsorára hívtak. Szép ruhát vettem, és lakomára készültem. Ám ahogy beléptem a szobájukba, megláttam, hogy a dohányzóasztalon csupán negyed kiló fekete kenyér, egy doboz májkrém és egy gyertya áll, meg persze tea. Máig nem értem, hogy hihettem, majd megesszük a finomságaikat.

De van még szégyellnivaló. Miközben a legtöbbünk megvetette a lengyel utazókat, nem tudtuk, hogy különféle köröket tesznek. Hozták a pénzt, vásároltak valamit Budapesten, azt vitték Erdélybe, majd a haszonnal együtt visszatértek, és még többet vásároltak hazafelé. Azt csinálták, amit nekünk kellett volna, de hát akkor is csak a szánk járt. Mondjuk egyszer láttam egy kis Polskit tele élelemmel. Bizarr volt, hogy ott, ahol a rendes kocsikban a motor szokott lenni, kólás- és tonikospalackok állnak. Az meg még inkább, hogy a romániai éhezők épp a löttyre vevők.

A nénikémtől minden hónapban megkaptam a Magyarok Világszövetségének újságát, amelynek melléklete volt néhány múzeumjegy. Senki nálam többet nem járt kiállításon, és gyakran vittem lengyeleket is, mert kérték. A legtöbbjük ugyanis igényes ember volt, felénk legalábbis ilyenek jöttek. Egyszer egy harmincas házaspárt kísértem a Nemzeti Galériába, majd a Lánchídnál mondták, hogy kávéznának. Beültünk a ma már nem létező presszóba, amelyről tudni kell, hogy különös alakját és hangulatát második világháborús bomba formázta. Talán ettől, talán az újrafőzött zacctól, mindenesetre a pár megélénkült, és a lengyelországi inflációról kezdett mesélni. Hamar elvesztettem a fonalat a nullák között – ha jól emlékszem, a Polski 2,4 millió złotyba került –, ám feltalálták magukat, és a számokat írni kezdték szalvétára. Édes emberek voltak a tanítási vágyukkal, de nem volt könnyű túlélni őket.