Egy gyermek képes elpusztítani egy nő lelki egészségét?

2021. május 18. 9:58

Antal-Ferencz Ildikó
Így írok én
Gyermekünk hibáztatása saját problémáinkért súlyosabb, mintha ezt a társadalomra vetítenénk ki.

„A cikknek már a címe is rossz érzést keltett bennem, de reméltem, hogy az csak egy szerencsétlen megfogalmazás; és majd kiderül, hogy az írónő (és a vele feltűnően mindenben egyet értő újságírónő) valójában nem a gyermekét hibáztatja saját szorongásaiért, párkapcsolati nehézségeiért; hanem legfeljebb »csak« nehezítő körülményként említi a gyermek családba érkezését, a vele kapcsolatos nem átlagos problémákat, de sajnos nem. Már az első válaszából kiderül, hogy a cím nem elírás: a (»problémás«) gyermek – aki »megérkezik ebbe a világba, és mindent lever, majd véget vet a szülei kapcsolatának is« – igenis hibás anyja egyéni és párkapcsolati kudarcaiért. Sőt, az írónő még azt is elismeri, hogy épp ezért írta a könyvet: »Az érdekelt, hogyan képes egy pici emberi lény elpusztítani a szerelmet, a kapcsolatot, egy nő lelki egészségét«. Hozzáteszem: a könyvet még nem olvastam (hiszen tegnap hallottam róla először), ezért most kizárólag a beszélgetéssel kapcsolatban írom le erős ellenérzéseimet, megszólítva több szakértőt is, hogy szakmailag is alátámasszam (vagy épp cáfoljam:) saját gondolataimat.

A cikk címe tehát sajnos nem tévedés; az írónő komolyan gondolja, az újságírónő pedig nemcsak elfogadja ezt, hanem még alá is kérdez. Mégis, első gondolatom a cikk elolvasása után még mindig ez volt: ez ugye nem komoly?! Ugye nem gondolja komolyan ez a két (és velük együtt a könyvet sikeresnek tartó nagyon sok további) nő, hogy egy kisbaba vagy kisgyermek valóban képes véget vetni szülei kapcsolatának, és elpusztítani a szerelmüket?! Egy önmagát ismerő, önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember nem állíthat ilyet. Egy gyermek nem tehet arról, hogy megfogan, megszületik vagy felnő, erről szülei döntöttek (ha a megfoganásról nem is, annak elfogadásáról igen); ahogy arról is, hogy őt milyen emberré nevelik majd, milyen mintát nyújtanak neki; és ő majd felnőttként dönthet arról, hogy ezeket meg akarja-e haladni, felül akarja-e írni, de gyermekként csak alkalmazkodni tud. Gyermekünk hibáztatása saját problémáinkért, párkapcsolati kudarcainkért még annál is súlyosabb, mintha ezt a szüleinkre vagy a társadalomra vetítjük ki – hiszen ő mégcsak nem is egy felnőtt ember.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 52 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez pontosan így van. A szép, új világ, TV-kkel, kocsikkal, külföldi nyaralással, rengeteg háztartási gépecskével, mind-mind a gyerekekkel való fáradozás, felügyelet, fizikai munka, törődés feláldozása árán, a kétkeresős családmodell uralkodóvá tételével valósulhatott meg.

Még egy kamasznak sem élmény az üres lakásba hazamenni, az itt-ott elfogyasztott ebéd után. A testvéreitől, barátaitól NEM fog ismereteket, irányítást kapni.

Egy kisgyereknek , többnek különösen, egész anyukára van szüksége. Igaz, a szegény családok ezt sohasem engedhették meg maguknak, de mindig a jó, a közép osztályi lét felé, felfelé kellene fejlődni, nem lefelé nivellálni a növekvő anyagi lehetőségek, technikai fejlődés korában.

Nézd, az emberek NEM szeretnek szegények lenni. Nem túl szívderítő, h. sok gyerekkel még csak nem is álmodhat az ember olyan dolgokról, amik a kevesebb gyerekes, esetleg bármilyen okból gyermektelen évfolyam társának természetesek.

Emlékszem, nekem az lett volna a nagy vágyam, h. a gyerekeket igazán jó helyen taníttathassam. Azért tanultak gyerekként évekig franciául és nem angolul, mert Francia Intézet elérhető árakon VOLT. Azért később angolul is megtanultak.

Mindegy. Ez a múlt. A kétkeresős családmodellel sok baj van a gyerekek szempontjait nézve.

Még élénken emlékszem a 80-as évek elejére, mikor NEM volt más áruház nekünk, mint az Alkalmi és riasztó volt a gondolat, mi lesz, ha végül tönkremegy a télikabátom. Azután a férjem kijutott egy németországi munkára, és könnyebb lett.

Ezzel együtt az ország jövője a gyerek, akit taníttatnak. Mikor jött a Kupa-féle adózási reform, az, aki az évi két külföldi útjára keresett, annyit adózott, mint aki a gyereke cipőjére, külön órájára. Azután jött a Bánffy-Surján kezdeményezés és a Nagycsaládok Országos egyesülete és nem lett így, de a relatív szegénységen NEM segítettek ezzel nagyot.

A relatív szegénységgel is rossz és igazságtalan szembenézni, nemcsak a ténylegessel.

Egyébként a nincs hol lakni, nincs mit fölvenni, nincs mit enni az a mély-nyomor, NEM a szimpla szegénység.

Mindegy. Szerencsére MOST már a gyerek NEM magán hobbinak számít és a dolgozó, adózó szülei számára NEM az az üzenet, h. aki szórakozni akar, az fizessen.

A szegénység relatív, az számít, hogy minek érzed magad, mennyire vannak az igényeid összhangban a lehetőségeiddel. Szerintem. Az 1000 könyv nem semmi.

Nekünk is jó sok van, de ennyi talán nem, ha kevesebb, nem sokkal. Még az is lehet, h. kicsivel több. Ami fájón hiányzik, az 4 kötet a Pallas Nagylexikonból, elvittem könyvkötőhöz, aki villám ön-feloszlatást csinált, nem fogom visszakapni. Mindegy.

A saját jelenlegi helyzetemmel elégedett vagyok, bár vannak nyomasztó dolgok. Lassan festetni kéne. Éppen a könyvek miatt zűrös. Már gondoltam arra, h. tele polcokat fogunk lenejlonozni, a könyvek mögött nem érdekes. Mindenesetre, egy lidércnyomás.

Mi a relatív szegénység?

Mikor a környezetemben már mindenki Black and Deckerrel szerelt fali polcot, nekem meg amerikánerem volt, s magam forgattam kézzel a fúrót forgató tárcsa kis bütykét, mert NEM volt pénzem gépre, hát, akkor pl. nagyon szegénynek éreztem magam.

Mindenesetre, nem bánnám, ha megint annyi idős lehetnék. Ezzel a szegénység témát részemről kiírtam és egy fél gyerekemet a négyből nem adnám azért, h. éppenséggel élhettem volna könnyebben is.

Kösz, ez egy nagyon aranyos történet a Quaskai-jal. Egy alapos környzet-tanulmány és a groteszkségében kicsit vicces.

Az én emlékeimmel is összhangban van, mert amit legjobban szerettem volna a gyerekeimnek, az jobb tanár volt, egy-egy tárgyból az iskolainál.

Olyan régen volt, h. lassan már el is felejtem.

De, horrorisztikus és tökéletes.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés