Zokogtam, annyira lezúzott – kórházat megjárt koronavírus-túlélő a Mandinernek

2021. május 14. 9:00
A csillapíthatatlan köhögés miatt majd' szétszakadó rekeszizommal, kilenc nappal az első tünetek megjelenését követően került a klinikára. Borzalmas két hét következett.

„Irgalmatlan erős izomfájdalmaim voltak, és úgy éreztem magam, mintha megskalpoltak volna” – kezdi beszélgetésünket egy neve elhallgatását kérő, Vác környéki olvasónk, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Tamásnak. A sebzett vadak keresésével foglalkozó, ötvenes éveiben járó, erős fizikumú férfi február végén észlelte magán a covid tüneteit influenzaszerű köhögés és egyre rosszabb közérzet formájában. „Bár éreztem, hogy nem vagyok jól, még elvállaltam egy sebzett muflonkos megkeresését. Hét kilométer után abbahagytam a munkát, és hazamentem” – eleveníti fel. Duna-parti séta közben beszélgetünk, Tamás pórázon vezeti sokat látott hannoveri vérebét.

Nem sokkal később feleségénél, illetve 14 és 18 éves gyerekeinél is jelentkezett a torok- és fejfájás, rajtuk azonban pár nap alatt átment a kór. Tamás tünetei viszont napról napra erősödtek. Aztán öt nap múlva az egész családot tesztelték – és a legkisebb gyermeket kivéve mindannyiuknál kimutatták a koronavírus-fertőzést.

Eleinte úgy kezelték magukat, mintha csak influenzában szenvednének; de pár nap múlva szembesültek vele, hogy ez a kórság nem egy könnyen múló nátha, ekkor kérték a háziorvostól a favipiravirt.

„Majd szétszakadt a rekeszizmom, olyan erős száraz köhögéssel küzdöttem, sehogy sem tudtam csillapítani.

Az első tünetek megjelenése után kilenc nappal úgy éreztem, nem fogom tudni kézben tartani ezt a dolgot, nem bírom így tovább, irány a kórház” – emlékszik vissza. A láza egyre magasabbra szökött, a felesége és a barátai is nagyon presszionálták már, mondván, ez nem játék, nem szabad így otthon maradni. 

Végül nem a váci Jávorszky Ödön Kórház covidosztályán, hanem a II-es traumatológián kapott ágyat. „Nagyon nagy szerencsém volt, hiszen még a brit mutáns tombolását megelőzően kerültem kórházba. Nem voltak annyira leterhelve az ápolók és az orvosok, viszonylag könnyedén bejutottam az osztályra” – idézi fel.

Fiatal, agilis orvosok vették kezelésbe, azonnal infúziót és gyógyszereket kapott. „Bár nem a covid volt a gyógyítóim szakterülete, mégis profi módon, szervezetten, a szabályok és a protokoll teljes betartásával végezték a munkájukat. Állapotuknak megfelelően osztották el a kórház különböző osztályai között az érkező betegeket, rendkívül jól súlyoztak az erőforrásaikkal. Le a kalappal előttük!” – emeli ki. 

Összesen 15 napot töltött a kórházban; ebből a végtelennek tűnő időből Tamás számára 48 óra – mint fogalmazott –

„nagyon erős, mi több, borzalmas volt”.

Egészen egyszerűen nem tudta, hol van, de még azt sem, hogy milyen évszakban járunk, vagy milyen évet is írunk. „Nem voltam minden esetben magamnál. Ezt a feleségem és a kapcsolattartással megbízott legközelebbi barátom is érzékelte” – meséli. Visszagondolva úgy látja, ha hamarabb ráveszi magát a kórházra, talán megúszta volna ezt a nagyon súlyos hetet.

Nagyon rosszul hatott rá a kórház: soha életében nem fordult még elő vele, hogy 15 napig ne húzzon a lábára cipőt, és ne mehessen ki az ajtón egy sétára. Mint mondja, 30 százalék körüli tüdőérintettséggel került be, ám egy héttel rá a CT kimutatta, hogy a légzőszervének hetven százaléka gyulladásban van. Többen szenvedtek ilyen magas covid miatti tüdőérintettséggel a környezetében, de úgy érzékelte, a társai sokkal súlyosabb klinikai állapotban voltak, mint ő maga. „Bár a lélegeztetőgépre kerülés határán voltam, szerencsére soha nem éreztem, hogy fogytán a levegőm, nem volt légszomjam sem” – jegyzi meg.

Nagyon vágyott már haza a családjához és a kutyáihoz, ám a leletei még mindig nem voltak jók. Ráadásul véralvadás- és tüdőembólia-gyanú is felmerült nála, így orvosai több mint egy héttel tovább benntartották. Öt-hét nappal később aztán a jól szervezett kórházi ápolás megtette hatását, egyre jobban lett. Mint fogalmaz, folyamatosan „tisztult a feje”, időnként – hogy próbálgassa a tüdőkapacitását – már a lélegeztető maszkot is le tudta venni, önerőből lélegzett. Amikor csak bírt, szépen módszeresen tornázgatni kezdett, olvasott, és igyekezett szobatársai hasznára lenni egy-egy jó szóval, beszélgetéssel. Rengeteget jelentett neki, amikor édesanyja azt mondta a telefonba: „hallom már a hangodon, hogy megmaradsz”. „Többet ért ez, mintha száz orvos mondta volna” – mondja meghatva.

A borzalmasnak nevezett egy hét mellett az is nagy nehézséget okozott, hogy érzékelni kezdte: sokan még nála is rosszabb állapotba kerültek.

„Emlékszem, amikor a vörös zónából feljöttek egy háromgyermekes apáért a szkafanderes orvosok, ápolók.

Nagyon aggódtam a magas vérnyomással és cukorbajjal is küzdő harmincéves fiatalemberért, azóta sem tudom, mi van vele” – eleveníti fel. A legmegrázóbb élménye mégis az volt, amikor megtudta, hogy az egyik hetvenéves társának azért kellett levágni mindkét lábát, mert megfagyott. „Borzalmasan megrázó volt; gondoljon bele, az én kutyáim nyolc fokban alszanak télen, ez a bácsi meg megfagy a saját otthonában a XXI. században. Zokogtam, annyira lezúzott ez” – bár azóta több mint egy hónap eltelt, Tamáson még most is látszik, mennyire megviselte ez az élmény. 

Kőkemény két hét után, nyolc kilót leadva szabadult végül a kórházból. „A családom valami csoda, ez alatt az idő alatt mindent remekül kézben tartottak” – meséli. A szerencsének tulajdonítja, hogy a felesége nem süllyedt bele úgy a betegségbe, mint ő.

„Tudja, hogy van ez: a nők az atombombát is ledobják magukról”

– nevet fel. Kissé lehangolta az első sétája: már 300 méter megtétele után elfáradt, pedig a covid előtt a napi harminc kilométer sem kottyant meg neki. „Elperzseltem nyolc kilót a kórházban, de úgy, hogy akármilyen ételt is hoztak, azt megettem, még a vasszöget is”.

Egy hónapja élvezi az otthoni idillt, ami meg is tette a hatását: ma már napi nyolc kilométeres sétákat tesz. „Segít a madárfütty, megjöttek a fecskéim is” – meséli mosolyogva, közben keresi is a kannát, hogy töltsön nekik egy kis vizet. A korábbi munkatempóját ugyan még nem tartja, nem vállalta a legutóbbi megkeresést sem. „Nem érzem magamban, hogy mennem kellene már. Óvatos vagyok”. A kérdésre, hogy volt-e a covid hatására valamilyen nagy elhatározása, elmondja: a betegség megerősítette abban, hogy jó, amit csinál, és ezen az úton kell maradni.

A cikkben lévő képek illusztrációk. Fotó: MTI/Balázs Attila

Összesen 84 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kína: 102.000 fertőzött, 5000 halott.
A fejlett világ: 161.000.000 fertőzött, 3.334.000 halott.

Ez a III. világháború biológiai fegyverrel.

A NER melyik oldalon áll?





Most mondjátok meg, mi ezzel a bajotok???


"nick89 2021. május 14. 12:34
2
Kína: 102.000 fertőzött, 5000 halott.
A fejlett világ: 161.000.000 fertőzött, 3.334.000 halott.

Ez a III. világháború biológiai fegyverrel.

A NER melyik oldalon áll?"

Olyan ez, mint az yperit, meg a szarin.

Vagy még rosszabb.

Kiröhögted magad, te kis ugribugri veréb?
A telefonszámát ne adja meg, hogy ki tudjad oktatni?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés