Hülye fiatalság, avagy egy egyetemfoglalás krónikája némi szekunder szégyennel

„Ne vitassuk el tőlük ezt, minden nemzedéknek jár a maga forradalma – csak van, amelyiknek nem jut. Látjuk tehát a hangadókat, akik szervezik a tiltakozást, ötletelnek, próbálnak irányt szabni a folyamatoknak. (És közben továbbra sem néznek a kamerába.) Csupa privilegizált helyzetben lévő, a felső-középosztályt reprezentáló fiatal, akik még ha válogatnak is az eszközökben és nagyon demokratikusan el is vitatkozgatnak a következő forradalmi lépés helyénvalóságáról, már-már vérfagyasztóan magabiztosak, és az az érzése támadhat a nézőnek, hogy ellentétben a legtöbb diákkal, ezeknek aztán tényleg semmi vesztenivalójuk nincs, mert ha buknak is, akkor is csak felfele. És ezen a ponton szúrnám be ide a dokumentumfilm kulcsmondatát, amely már az előzetesben is elhangzott az aktivista lány szájából:

»A saját szüleim hívnak fel minket minden nap azzal, hogy »na, na mi van, na, hogy álltok, most mi a következő terv, mi a következő akció?« És akkor így azt érzem, hogy b*zmeg, ti nem csináltatok semmit az elmúlt harminc évben.«

Tetszik érteni? Nem ám az, ami százból kilencvenkilenc esetben a magától értetődő kérdés lenne ilyenkor egy szülő-gyerek viszonyban, hogy »kislányom, ugye nem csinálsz semmi hülyeséget, megígéred?«, hanem azt kérdezgetik tőle, hogy áll már a forradalom ügye, és ösztönzik őket, hogy csinálják csak. Ez pont olyan, mintha ott lettem volna a tévéostromnál (amúgy majdnem kimentem), és közben anyám felhív, de nem azt mondja, hogy „kisfiam, azonnal gyere haza”, hanem azt kérdezi érdeklődve, hogy miért nem ég még a tévészékház, és gyújtsak fel valamit csak nyugodtan, ne aggódjak, már összepakolta a váltás alsóneműt és a tisztálkodószereket, ha másnap esetleg a Gyorskocsiban ébrednék. És persze szerez ügyvédet is.

Azzal kellene tehát azonosulnom nekem, mint átlagos nézőnek, hogy vannak, akik mindig puhára esnek, és még a saját szüleik is szinte ösztönzik őket arra, hogy forradalmárkodjanak csak egészen bátran? Hogy egyesek egyszerűen soha nem tudnak veszíteni, mert történetesen valahogy mindig van a családban haveri újságíró, haveri ügyvéd, meg úgy egyáltalán, bárhol egy haver, aki segíthet újraindítani egy megfeneklőben lévő életpályát azzal, hogy eldugják a hülyegyereket valami kényelmes elfekvőbe, amíg fel nem találja magát valami új, társadalmilag minden bizonnyal hasznos szerepkörben? Hogy ezek soha nem ismerik fel, hogy eleve egy privilegizált helyzetből beszélnek a magas lóról (ha meg mégis, hát gyorsan a marxizmusba menekülnek, láttunk erre pár példát az elmúlt százegynéhány évben), és soha nem okoz gondot nekik feláldozni azokat, akiket előzőleg megvezettek, és ténylegesen van vesztenivalójuk? Mert a megvezetettekről nem fognak filmet forgatni, az egészen bizonyos.

Megvan persze a célközönsége ennek a filmnek, akik azonosulni tudnak a Hülye fiatalsággal. Akikben soha nem okozott feloldhatatlan belső feszültséget, hogy szolgálati autóval vitték őket iskolába, jobb cuccokban nyomulhattak, jobb nyári táborokba járhattak a többieknél – aztán ha ezekben a nagyon spéci táborokban végül mégis szörnyű dolgok történtek velük, hát az áldozatok végül dokumentumfilmet forgatnak saját magukról, amelyben dráma-terapeuta segítségét veszik igénybe és amely nyilván akkora közérdeklődésre tarthat számot, hogy az HBO tűzi műsorára. Na, pont az ilyeneknek készült a Hülye fiatalság is, és csak ők hiszik el, hogy ezek a diákok aztán valami igazán figyelemre méltót akartak alkotni, de a gonosz hatalom elsöpörte őket, és mekkora veszteség érte a magyar társadalmat.”