„A kultúrában is fel kell számolni a monopóliumokat” – Kucsera Tamás MMA-főtitkár a Mandinernek

2021. március 29. 7:00
Az SZFE-ügyről, a Makovecz-katedrálisról és a bal-jobb megosztottságról is beszélt lapunknak az idén tíz éves Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, aki elárulta azt is, miért utálja a kultúrharc kifejezést. Kucsera Tamás szerint a köztestületté emelt művészeti akadémia a kezdetektől fogva nemzeti intézményként működik, s alighanem ezt már az egykori kritikusaik jó része is elfogadta. Nagyinterjúnk!

Létezik bal- vagy jobboldali kultúra?

Bal és jobboldali kultúráról beszélni leegyszerűsítés: a kultúra komplex. Körbevesz mint a levegő, mindannyiunkat, bal- és jobboldali embereket egyaránt. Persze az is komplexé teszi a kultúrát, hogy mára a szakrális és közösségi jellemzőkkel létező emberi tevékenység, a művészet jelentős részben elvesztette ezeket az eredeti jellemzőit, megszűnt a művészet belülről fakadó korábbi teljességigénye. A kultúrát széttöredezettnek, valóságunkat össze nem illeszthető világokként írják le a politikai balról érkezők, és a múlt század elejétől azt szajkózzák, hogy a művészet csak baloldali lehet. Ez intellektuális értelemben: bárgyúság. Ha a kijelentés a kizárólagosságra törekvéssel párosul: az agresszió. Én a kultúrát egészként fogom fel, a művészetet pedig világot kiegészítő és reparáló, de nem azt átformálni akaró tevékenységnek. Azt is tudomásul kell venni, hogy

jelenünkben egymás mellett létezik a humanitáson álló és az azt tagadó kultúra.

Aki a humanitással hadilábon áll, az a közösségi – és így a nemzeti – létezéssel sem tud sok mindent kezdeni, ezért több, magát egyszerre baloldalinak és kultúrembernek valló személy számára a nemzet fogalma még értelmezési tartományban sincs. Így a nemzeti kultúra sem lehet ott. A tagadás tagadása minket cselekvésre sarkallhat, de tetteinknek saját értékekből kell kiindulnia.

Vagyis létezik különbség. Sőt.

Igen, de az a művészet esetében az azt az embertől és esztétikumtól elszakítani akarók, valamint a velük ellentétben lévők között van. A kultúra egészében a nemzethez való viszonytól indul a szétválás. Zárásképpen: az alkotások és életművek ideológiai alapú elemzése, felosztása – a politika- és eszmetörténeti értelemben vett – balról indult gyakorlat, ebben a kód- és koordinátarendszerben a számukra idegen csak torz értelmezést kaphat. Akik nálunk ezt átveszik, csapdahelyzetben tartanak minket,

akadályozzák a saját értékeken alapuló értelmezéseink létrejöttét.

Mit kezdenek az ebben gondolkodók például az ezer szállal összekapcsolódó Sára Sándor és Kósa Ferenc alkotta életművekkel, az ellenpólusokon történő közéleti szerepvállalásaikkal, s azzal, hogy mindketten MMA-tagok voltak? Sára a makoveczi egyesület egyik alapítója, Kósát az első tagfelvétel során vette fel köztestületünk.

Hallani mostanában olyat is, hogy a művésznek mindig lázadónak, a hatalommal szemben kritikusnak kell lennie. Egyetért?

Az, hogy egy művész politikai síkon is fellép, mondjuk Michelangelo vagy Mozart idejéig korántsem volt evidens. A velünk élő valóság, hogy a társadalomformálásra szegődött művészek, miután az általuk képviselt törekvések célt értek, és szerintük már nem maradt feladatuk, egyenesen arra jutottak, hogy a meglévőt, akár a maguk által formáltat is összerázzák. Sokszor az értéktagadás az egyetlen öndefiniciós tétel. Ez az eszme és gyakorlat nem lehet uralmon. Konzervatívként vallom, a hagyomány nem nyomaszt, s bár a közjó érdekében természetesen bennünk is van változtatási, javítási szándék, ez nem tesz kényszeressé bennünket. Ugyanakkor a művész is ember, világképpel, meggyőződéssel, alkotói és emberi szabadságát akár egyszerre megélve. Persze, a szabadság határairól sokan elfeledkeznek, pedig annak nem csak mások szabadsága és más szabadságok, hanem örök erkölcsi törvények is jelölik a végét.

Konkrétabban: mit jelent ez a törésvonal Magyarország esetében? Hogyan alakultak ki a napjainkban ismét egyre látványosabb ellentétek?

A rendszerváltozás előtt egy széles értelmiségi kör pozícionálta magát azzal a világgal szemben, amely addig, negyven éven keresztül a művészetre és a tudományra is szinte egyedüli befolyást gyakorolt. Antikommunista alapállás fogta őket össze. Így fordulhatott elő, hogy

a monorierdei kempingben közösen elmélkedett Csurka István és Konrád György.

A pluralista parlamenti berendezkedés kialakulását követően aztán ez persze hamar megváltozott, ez így van rendjén. Ugyanakkor a hetvenes években pozíciókat szerzett egykori cenzorok befolyása nem tűnt el, sőt, a kilencvenes évek után is tovább élt, ez viszont nem volt rendjén. A jelenben a berendezkedésük, önpozicionáltságuk megkérdőjelezése ellenreakciót vált ki belőlük, valamint utódaikból.

Azaz ebbe nyúlt bele a második Orbán-kormány, például azzal, hogy éppen tíz éve, 2011-ben a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA) köztesületté emelte?

Valóban, az egy fontos, egyúttal szimbolikus gesztus volt egy alkotmányozó erővel bíró közösség részéről.

Mégis sokan tiltakoztak, az ellenzék – ahogy egyéb ügyekben is – azt hangoztatta, hogy csak a Fidesz-KDNP szavazta meg a törvényt.

De mögöttük állt, illetve áll egy olyan felhatalmazás, amely nem az égből pottyant le, és nem is az országba érkező lánctalpasokkal a hátuk mögött formálhatták a kormánypártok a politikát, illetve alkották a törvényeket. A szavazók döntöttek így. A művészeket 1949-ben a kommunisták fosztották meg az MTA-beli akadémiai tagságuktól és már 2010 előtt szó volt arról, hogy köztestületként működő művészeti akadémiát hozna létre az Országgyűlés. Ez, mint jogalkotói cél szerepelt az MTA-törvény átmeneti rendelkezései között. Hiller István, egykori miniszterként azt nyilatkozta, hogy a szocialista-liberális kormányzat idején is napirenden volt az elképzelés, azaz ciklusokon átívelő volt a szándék az önálló művészeti akadémia létrehozására.

Ugyancsak több évtizedes múltra tekint vissza a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA). Abból miért nem lett köztesület?

A két szervezet közötti ellentétet szokás volt Kosáry Domonkos és a mi alapítónk, Makovecz Imre konfliktusára leegyszerűsíteni.

Mindkettejük sírja mellett ott álltam, ismertem őket,

ha finoman akarom megfogalmazni, e két karakteres férfiú között nem volt teljes a véleményegyezés, de nem is föltétlenül törekedtek rá mindenáron. A múltját és a jogállását tekintve is eltérő a két szervezet. A SZIMA az MTA szervezetén belüli társulásként működik, míg a korábban létrejött MMA önálló egyesületet volt, amelyet egy művészekből álló közösség alkotott, amely a kezdetektől fogva, kettős küldetésként a művészeti programok megvalósításán túl, közéleti kérdésekről is véleményt nyilvánított. Ezzel 1992-től azt üzenték, nem lehet kisajátítani a társadalom ügyeivel való törődést, a véleménynyilvánítás lehetőségét, az nem csak a politika baloldalán helyet foglalókkal szimpatizáló művészek, illetve értelmiségiek privilégiuma.

Önöké a jobboldali, a SZIMA a baloldali művészeti közösség – sokszor így jelent meg a közvéleményben a két formáció. Sikerült ezt mára meghaladni?

Az említett szembeállítás már tíz éve is egy politikai túlzásokkal terhelt értelmezés volt. Az MMA alapítói körének majd’ tucatnyi tagja mindkét szerveződésben szerepet vállalt. Az elmúlt évtizedben lezajlott tagfelvételek során sem néztük, hogy ki milyen szervezetnek volt, vagy akár a jelenben a tagja. Emlékeztetnék: az MMA a köztesületté emelését követően erős politikai nyomás alá került, direkt politikai támadások alanyaként lettünk kvázi bokszzsák, ráadásul azért sem volt egyszerű a helyzetünk, mert új alkotmányos berendezkedés formálódott 2011 után, új alapítású és megváltozott pozíciójú szervezetekkel, az összehangolódás természetes folyamatával. De visszatérve az MMA-ra és a támadásokra: volt, aki ezt a feszültséget nem bírta, kilépett vagy felfüggesztette a tagságát – közülük, amikor a vihar elcsendesedett, többen visszatértek, sőt olyan is volt közöttük, akit visszahívtunk.

Erre is akad narratíva az ellenzéki holdudvar részéről: behódoltak az önkénynek.

Számomra értelmezhetetlen, hogy az elmúlt lassan tizenegy év során a kormány ellendrukkerei a szájukra merték, illetve merik venni a diktatúra kifejezést. Ez hazugság.

Az Isten éltesse őket sokáig ilyen szabad berendezkedésben!

Érdemes arra emlékezni, milyen is volt a létező diktatúra, ám az is lehet, a most önkényről beszélők a rendszerváltozás előtt komfortosabban érezték magukat. Egyébként az MMA kapcsán sosem azt kritizálták, amit csinálunk, hanem azt, hogy ezt egyáltalán csinálhatjuk. A létezésünk tényét politikai alapon nem voltak hajlandók elfogadni. Eközben a tagság folyamatosan bővült, és az MMA törvény is többször módosult, mégpedig a tagság kezdeményezésére. Sajnos, azóta egyfajta – nem túl magas színvonalon zajló – küzdelem alakult ki, ám mindenképpen kerülném az ilyenkor használatos kifejezést.

A kultúrharcot?

Nem szeretem ezt a szót.

Mi a gond vele? Nincs kultúrharc?

Már a szó eredetével is bajom van. Ez a kifejezés az éppen egységesülő Németországban a katolikus egyház üldöztetéséről, intézményeinek szétveréséről szólt a porosz befolyás alatt lévő állam részéről. Ezért utálom, ha valaki velem egy platformon van, mégis kultúrharcot emleget. Sem tartalmában, sem dinamizmusában nem felel meg ugyanis ez a kifejezés annak, amiről egyébként beszélünk. Ez a szó a szekuláris állam túlhatalmát, a felvilágosodás túllendült ingáját jeleníti meg. Ha úgy tetszik, annak a társadalomszervező erőnek a továbbélését, amely mostanra a helyi közösségek szétveréséhez, az egyén atomizálásához, illetve a családok létjogosultságának megkérdőjelezéséhez vezetett. Sajnos, a világunk a zavarodottság olyan fokára jutott, hogy az egyén azt sem tudja – ahogy azt a mondás tartja –, hogy „fiú-e vagy lány”. Mindennapos és tömeges a természetes adottságok, a társadalmi rend együttes megkérdőjelezése. Márpedig ez a helyzet nyilvánvalóan élesen szemben áll mindazzal, amit például a jelenlegi kormány, vagy éppen a konzervatívok gondolnak a világról.

Térjünk vissza a művészeti akadémiára! Hogyan értékeli az elmúlt tíz esztendőt?

A kezdetekkor – ha a politikai oldalakon megnyilatkozó véleményformálók megszólalásaira emlékezünk, mondhatjuk – sem a támogatás, sem az elutasítás nem volt homogén. Az elmúlt tíz évben pedig számos példája mutatkozik a művészeti téren való együttműködésnek, amely meghalad ideológiai-politikai ízlést, egyéni döntéseken alapul, nemzeti és egyetemes értékeket szolgál, és ez a lényeg! Az alakulásunk utáni politikai purparlé ugyanakkor egy másik társadalmi nyilvánossági szerkezetben, abszolút balliberális fölény idején zajlott. Azt a helyzetet az MMA-nak fiatal, autonóm köztestületként kellett kezelnie, a vitákat nekünk kellett lefolytatni – nem politikai szereplőként! –, miközben politikai mezőbe került az ügyünk. Ez azért fontos, mert ez a tény teszi végleg semmissé a diktatúráról szóló hazug narratívát.

A diktatúrát kiabálók politikai vitákat gerjesztenek, majd politikusok háta mögé bújnak,

tőlük várva a támogatást. Demokratikus berendezkedésben ezt egy nem politikai, de az alkotmányos rendszer részét alkotó testületnek méltósággal tűrnie kell, és a tevékenységével kell válaszolnia. Mi ezt tettük. Az MMA köztesületté válása komoly lehetőség minden magyar művész és a teljes kulturális élet számára. Minden érintettnek szólt, illetve szól a meghívás, vegyen részt ebben a közös munkában.

Vashegyi György MMA-elnök, Kucsera Tamás és a néhai Fekete György Makkai Ádám költő, nyelvész, műfordító búcsúztatásán, a Fasori református templomban 2020. február 19-én (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Vagyis ismét az állam által nyújtott lehetőségről van szó? Ezzel alighanem sokan szállnának vitába.

Az Országgyűlés döntése megteremtette annak a lehetőségét, hogy egy közösség végigvigyen egy intézményesülési, újradefiniálási folyamatot. A kormányzat szabadon hagyja működni, mert, ha nem így tenne, az tényleg Rákosi-Révai és Kádár-Aczél párosok módszerét követné. Ez már nem a rendszerváltozás körüli időszak, amikorra a diktatúra emberei átmentették magukat a kultúra világába, s nem is az a hozzáállás, ami 2010 előtt jellemezte a magyar politikát. Tartalmi értelemben új időszámítás kezdődött, immár az érintettek végezhetik az építkezés feladatát, saját hatáskörben. Ezt vallotta Makovecz Imre és Fekete György is. Ez azt jelenti: hogy l’art pour l’art politizálás helyett, magával a küldetéssel kell foglalkozni, nem a hatalmat keresni, nem az udvar felé fordítani – a célok helyett – a tekintetet. Nemzeti, valamint emberi identitás és autonómia – ezek a kulcsfogalmak. Ezen örökség szerint tesszük a dolgunkat.

És sikerül?

Remélem, igen. A kétkedők bizony kénytelenek voltak szembesülni a teljesítménnyel. A Vigadót heti hét nap nyitva lévő művészeti központtá tettük, megdupláztuk a Műcsarnok látogatottságát, útjára indítva a nemzeti szalonok nagy sikerű sorozatát. Egyedülálló kiállításokat sikerült létrehoznunk, példaként idehozva a magyar származású és világhíres Nicolas Schöffer, azaz Schöffer Miklós tárlatát. Szó sincs tehát befelé fordulásról, provincializmusról, amiket rendre ránk olvastak az MMA-t támadók. Szánalomra méltó piszkálódásukra jó példa az is, amikor az éppen alakuló kutatóintézetünk székházának munkaterületét védő kerítés építése miatt kezdtek cikkezni, cikizni. Ezek gyenge minőségű politikai provokációk voltak. Ugyanakkor legalább megtanultuk: méltósággal kell viselkedni, nem kell mindig mindenre reagálni.

Mit emelne ki az első hat esztendőből, Fekete György elnökségének idejéből?

Az első hat évben Fekete György elnökségével, Sára Sándor és Jankovics Marcell, Marton Éva vezetőségben való jelenlétével nagyon sok bölcsesség segítette az építkezés munkáját. Létrehívtuk a nemzet művésze elismerést, köztesületi, tagozati és a művészetpedagógiai díjakat, hiszen a kezdetektől kiemelt ügyünk a művészettel nevelés kérdésköre. Kezdeményezésemre és javaslatomra megalakult a művészetelméleti tagozat, a kutatóintézet, s a kiadó, valamint az elméleti folyóiratunk is, illetve a köztestületi tagság intézménye, a hároméves MMA-ösztöndíj, továbbá a művészjáradék is elindult, számos határon túli magyar és nemzetközi együttműködést megalapoztunk. Ami számomra a legfontosabb: úgy sikerült végigvinni a köztestületi intézményesülést, hogy az alapítók – Makovecz Imre mellett például Gyurkovits Tibor, s aki ma is köztünk van, a világraszóló keramikus, Schrammel Imre – formálta közösségi szellem is megmaradt. Úgy vélem, kezdeményezéseinkben egyszerre valósul meg a nyitottság és az értékvállalás, miközben

tevékenységünkben nagyítóval sem találni pártpolitikai-ideológiai szempontú irányultságot. 

Az MMA a kezdetektől fogva nemzeti intézményként működik, alighanem ezt már az egykori kritikusaink jó része is elfogadta.

Ebből mi következik?

A jelenről is szólva: Vashegyi György elnöki időszakában már egy üzemszerű működésről beszélhetünk, az akadémikusok körén túli köztestületi tagjaink száma mára már hétszáz, kimagasló színvonalon teljesít kutatóintézetünk és – több száz film és könyv létrehívásával – kiadónk. Terveink is akadnak bőven, remélem, hogy nyolc évvel az első előterjesztéstől végre elindulhat a „hagyatékból örökség” elnevezésű programunk, vagy éppen az alkotóművész akadémikusok gyűjteménye. Bízom abban, hogy a következő évtizedben hasonlóan fontos és szép lehetőségekből lesz valóság – számomra is.

A terveket most alighanem részben zárójelbe teszi a vírushelyzet. Hogyan viselik?

Higgyünk abban, hogy hosszútávon nem korlátoz bennünket a járvány! De, sajnos a tavalyi tavasz után november óta ismét a bezárkózás állapotában élünk. A virtuális térbe költözött művészetből hiányzik a személyköziség, nincs meg „az út lélektől lélekig”. Az ember és ember találkozása az európai civilizáció alapja. A jelen esztétikai és szociológiai értelemben is csonkít, s nagy problémát okozhat a gyermekek és fiatalok személyiségének formálódásában is.

Abba a világba vagyunk bezárva, ahonnan a valóság felé akarjuk őket kivezetni, a kultúrával

– különösen a művészettel, a sporttal és a tudománnyal. Ezekhez most nincsenek meg a valós tereink és találkozásaink. Ezért is életbevágó, hogy ebben az időszakban, amikor napközben is otthon és együtt van a családok jelentős része – a szülők példát mutassanak a helyes informatikai eszközhasználat terén. A művészet esetében érdekes helyzetet eredményez a múltunk: az a történelmi tény, hogy itthon a kultúra mecénása az állam lett – szemben mondjuk a magánmecenatúrán és piacosításon alapuló nyugati gyakorlattal –, relatív előnnyé is fordulhat. Ha azt a forrás-ráfordítási arányt tartani tudja a magyar költségvetés, amit az elmúlt években – amikor jelentős kulturális infrastruktúra fejlesztések-megújítások zajlottak –, akkor fennmaradnak a nemzeti identitást megtartó intézményeink, megmaradnak értékeink. Ezzel kapcsolatos munka zajlik a Nemzeti Kulturális Tanácsban, miniszterelnöki koordinációval.

Egy másik aktuális kérdés: az SZFE, ami körül továbbra sem csitulnak az indulatok. Ott is megvalósulhat még a konszolidáció?

Az MMA is hasonló helyzetben volt korábban. Ránk három évnél is hosszabban nehezedett a destruktív célzatú politikai nyomásgyakorlás. Némi déjà vu érzéssel figyelem a történteket. A nem-dafke ellenállókat a teljesítmény meggyőzi, a korrekt együttműködésre való lehetőséggel az idő múltával egyre inkább élni akarnak.

Mire alapoz?

A Színművészeti új vezetése a közösségi szellemben, a nemzeti megmaradásban gondolkodást, illetve a kortárs művészet széles esztétikai alapon álló művelését fogalmazta meg, mint jövőbeni működési, együttműködési alapot. Mi ebben a különös, vagy elfogadhatatlan? Azaz, aki nem mindennek a tagadására, sőt, eltörlésére szegődik, megtalálhatja a helyét. Ki meri egyébiránt azt állítani: az új vezetés nem azzal a szándékkal érkezett az egyetemre, hogy újraindítsa az intézményt, visszaadva annak egykori rangját? Annak az egyetemnek, amelynek két évtizede még Huszti Péter volt a rektora, s előtte is hasonló nagyságok vezették.

Egykori hallgatói képviseletvezetőként, ifjúsági fesztiválok szervezőjeként hogyan tekint a diákok lázadására? Nem érez nosztalgiát?

Sokat fognak ebből tanulni. Egy fiatalnak az a dolga, hogy fusson neki a falnak, tapasztalja meg, milyen érzés. Először jön a fellépés a szülőkkel, majd az iskolával, a társadalmi intézményekkel szemben. Ez nem baj. Viszont a tanárok felelőssége mindig óriási, mi megengedhető a katedrán és a katedráról, s mi nem.

Vidnyánszky Attila állhatatossága, alkotni akarása és tudása ott áll előttük,

a filmművészet területén pedig Káel Csaba támogatása garancia az előrelépésre. Örömmel hallottam, hogy gördülékenyen indult a szemeszter. Az elutasítókról pedig így ki fog derülni, hogy nem az oktatás, az alkotás, a tanulás helyszínét látják az egyetemben, hanem a pozíciót adó intézményt, a társadalmi nyilvánosság átpolitizálható terét.

Egyfajta szereptévesztésben lennének a tiltakozók?

Igen, s velük ilyen értelemben – ebben az állapotukban – lehetetlen a párbeszéd, a közös munka. Hangsúlyozom: miattuk. Hiszen a „nem kormányzati oldalon állók” is elismerték azt, hogy nem a változtatás szükségtelen, hanem, hogy nem ők mondhatják meg egyedül, merre tovább. A monopolhelyzeteket nem azért kell felszámolni, mert a posztkommunista, társutas értelmiséget „meg kell fosztani mindentől”, ez a bolsevik tempó lenne. Hanem azért kell a kisajátításokat megszüntetni, mert nem voltak eredményesek, s ahogyan a nyolcvanas évek végétől a spontán privatizált vagyonok a társadalmi hasznosulás helyett kárt termeltek, úgy az ugyanígy kezükbe került kulturális intézményrendszer is tönkrement és funkciót vesztetten kiüresedett. A mi dolgunk lesz lelket és szellemet adni az intézményeknek, újraalapozni a jelenben nemzetünk jövőjét.

Mégis optimista.

Igen. Az SZFE ügye a jövőbeni jó működésből fakadóan majd ugyanúgy kiforrja magát, mint ahogyan kiforrta magát az Akadémiánké.

Más téma. Támogatná, hogy megépüljön a Makovecz Imre által tervezett katedrális?

Távolról indítanék. Gyermekként, a 80-as évek végén nagymamámékkal egy Molnár C. Pál kiállítást néztünk meg a zalaegerszegi zsinagógában. A Holocaust számomra addig ismert története ekkor teljesen másként érintett meg a szentségétől megfosztott, de társadalmi, szekuláris funkciót kapott imaházban. Az érzés leginkább a félelemhez volt hasonló. Azóta franciaországi, németországi tanulmányaim alatt is számos elvilágiasított vagy akár üres templomot láttam.

Amíg tőlünk nyugatra bezárják, addig mi magyarok a Kárpát-medencében építjük a templomokat.

Makovecz épületei végigkísérik az életemet, számomra ezek az alkotások óriás szobrok, templomai a Teremtő és a legnagyobb csoda, a teremtett világ előtti hódolat kifejeződései. A világ magyarsága, a XXI. század kereszténysége itt, Európa közepén „megérdemelne” egy Makovecz-katedrálist. De az ne azért épüljön meg, mert látványosság, turisztikai attrakció is lehet. Hanem azért, ami a makoveczi cél volt: összekötni az eget a Földdel. S ha egyszer megépül, az az Úristen dicsőségére legyen!

Fotók: Mátrai Dávid

***

Kucsera Tamás Gergely művészetelméleti szakíró, eszmetörténész. Budapesten született, 1976-ban; hazai felsőoktatási tanulmányai eredményeként filozófia szakos bölcsész és tanár (ELTE), szociológus (PPKE), közgazdász (PTE), külföldön nemzetközi szakértő okleveleket szerzett, a politikatudomány doktora (PhD.), valamint a művészettudomány területén habilitált doktor lett. Feleségével neveli három leányukat. Egyetemi docens (KRE), címzetes egyetemi tanár (PTE), a győri Széchenyi István Egyetem kutatóprofesszora, a Valóság című folyóirat főszerkesztője, a Magyar Művészet elméleti periodika társfőszerkesztője. Korábban a Magyar Tudományos Akadémia elnöki főtanácsadójaként dolgozott, mentorának tekinti Vizi E. Szilvesztert, Maróth Miklóst, 2011 óta pedig az MMA főtitkára. Részt vesz a Közszolgálati Testület, illetve a Nemzeti Kulturális Alap Bizottsága munkájában, a Nemzeti Filmintézet Dokumentumfilm Bíráló Bizottságának elnöke. Elismerései: Kováts Flórián Emlékérem, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, Bánffy Miklós-díj.

Összesen 75 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés