Maszkabál

2021. március 23. 19:45

Réz Johanna
Mandiner
Egy reggel arra ébredtünk, hogy az arcunkat takaró anyag valamilyen módon hozzánőtt a bőrünkhöz, nem lehet többé levenni onnan.

Ez még a Nagy Megszabadulás Napja előtt történt. Amolyan hétköznapokba nyúló maszkabált rendeztünk az egész világon. Örömmel készülődtünk az eseményre, mindenki választhatott magának egy önazonos maszkot, például a méhészek olyan méhészeset, a színészek színészeset, de aki akart, mint például Porcika néni, az akár kozmetikai maszkot is.

Így, ezeket viselve vonultunk nap nap után az utcákon, tereken, ezekben úsztuk át az óceánokat, másztunk fel a nyolcezresekre. Ezekben néztünk naplementét, kívántuk a szomszéd füvét, vagy egyszerűen csak a szomszédot. Sőt, ezekben követtük végig a kedvenc sorozatunkat, dicsértük a rendszert, mentünk el a bálba. Ott kicsit keringőzünk, persze csak gondolatban, mert azt játszottuk, hogy nem érhetünk egymáshoz. 

(Csak forgott az ezernyi fény körülöttem, tambura dobbant a dalban, és egyszerre ott voltál maszkban. Tejútrendszereset viseltél, a szemeid kicsillogtak az űrből.)

Egy ideig nagyon élveztük ezt az egészet. Néha maszkot cseréltünk, s akkor anyánk se ismert ránk, ezen roppant jól szórakoztunk.

De egy reggelen arra ébredtünk mindannyian, hogy az arcunkat takaró anyag valamilyen módon hozzánőtt a bőrünkhöz, nem lehet többé levenni onnan. Voltak, akik megpróbálták lekaparni, de jött vele a hús is. Az ünnepi hangulat gyászosba fordult. Egyre riasztóbb hírek terjengtek arról, hogy a maszk benő, behálóz mindent, előbb a bőrt és az izmokat, majd a szerveket, csontokat, atomokat, el egészen a protonokig, és nincs az a tudományos módszer, amivel leválasztható lenne a testről.

A kezdeti riadalmat felváltotta a pánik, majd a teljes apátia.

Ha esténként bepillantottam a kivilágított ablakokon, maszkba szőtt emberek piszkálták könnyek közt a tányéron a galambsültet, emberbe torzult maszkok ordítoztak egymással a tv távirányítója fölött, maszkemberek világnézeteztek hajat, nyálat tépve, embermaszkok meredtek a semmire fénytelen dekadenciában.

A gördeszkapályákat hamu és por lepte be, a rendszergazdák klubjában megszakították az áramszolgáltatást, bezártak a nyakkendőboltok és üresen kongtak a konferenciatermek. A tárgyak közti űrből eltűnt a levegő, az emberek lélegzetvétel nélkül éltek túl a napokban. Egy idő után már beszélni sem beszéltek – minek.

A bálnak befellegzett.

Szinte minden elveszett már, amikor egy napon (ki tudja, miért) reménnyel telt meg a világ. A porlepte terekbe friss levegő tolult, széjjelfújta a szél a reményt az utcákon, s nemhogy fogyott volna, hanem egyre gyarapodott, sűrűsödött a reménység, majdhogynem tapinthatóvá vált, betódult a nyitott ablakokon, az ember szinte el se kerülhette, mondhatni, beleütközött. Senki sem tudta mire vélni a dolgot, mindenesetre az a szóbeszéd járta, hogy tavaszodik.

Az öröm csak akkor lett igazán teljes, mikor a tévében bemondták: hamarosan elkövetkezik a Nagy Megszabadulás Napja.

Persze ettől fogva mindenki ezt várta. Tudtuk, hogy aznap végre megválhatunk a testünket-lelkünket fojtogató rettenettől. Még a szürkült bőrű marketingmenedzserek is apró rovátkákat véstek az ágytámlájukba, hogy számon tarthassák, mennyit kell aludni addig. Csak néhányat kellett, de akkor is.

És végre-valahára felvirradt az a nap. Egy hatalmas téren találkoztunk. Porcika néni egész teste repedezett iszappakolássá vált immár, a méhész súlyos hálómaszkba gabalyodva vonszolta magát, a színésztársulat drámaian foszladozott a térköveken, de végső soron mindenki bizakodó volt.

(Énrajtam halotti maszk, játékból vettem fel, még a kezdetek kezdetén, aztán komolyra fordult a dolog, összenőttünk. A tér másik oldalán megláttalak. Átfénylettél a csillagrendszereden.) 

És elkezdődött végre. Előbb a bőrünktől vált el a testidegen szövet, szakadtak a szálak, pattantak a sejtmembránok, és megrepedt a jégpáncél a vizeken. Aztán a húsról vált le az anyag, és ugyanabban a pillanatban kifakadt az első somvirág a Bükkben. Majd a csontról, és ezzel egy időben az Operaház előtt megszólalt egy falnak támasztott bicikli csengője. Aztán az erekről. Ekkor, mint egy zászló, meglobbant egy selyemszoknya. Felszívódott a sejtekből is, napfényfolt kúszott egy banki pult rideg krómfelületére.

Legutoljára, az első levegővétellel egy időben, onnan, ahol a lélek lakozik a testben, a nyak és a rekeszizom közti űrből szakadtak fel a varratok, és kilégzéskor az első szavak is: ismerős az arcod – mondtam.

És most tánc!

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés