Szabad levegőn

„Déjá vu… Mindig így volt ez. A szociáldemokrata párt »jobbszárnya« mindig is ellenezte a közeledést a kommunistákhoz, és (majdnem) mindig tisztességesen politizált. Például kiegyezett Bethlenékkel, ezt becézgették Bethlen–Peyer-paktumnak, a kommunisták pedig árulóztak közben. »És tapsolnak hozzá a rongy árulók, Büchlerek, Propperek, Peyerek« – zúgott a Vörös Csepel indulója, s mentek ölni. Meg leszalámizni. Peyer után hamarosan Kéthly Anna lett az »áruló«, 1948-ban aztán kizárták a pártból a „jobbszárnyat”, és Szakasits elvtárs meg a Bucigyuri aláírta az egyesülést a kommunistákkal, és lett nekünk az a jó kis Magyar Dolgozók Pártja, Rákosival az élén.

Weber most a mi Bucigyurink. A hülyébbik a két gazemberből. S neki azt a varázslatot is sikerült véghez vinnie, hogy nem egy eleve baloldali világnézetű pártot számolt fel és lökött oda a komcsiknak, hanem az eredetileg keresztény-konzervatív néppártot tolja be éppen a Schulzok és Verhofstadtok alá.

Két éve írtam ezeken a hasábokon: »Első kérdés: honnan akarják kizárni a Fideszt? A néppártból. Mi a néppárt? Egy olyan politikai formáció, amelyik nem meri használni még a saját nevét sem, mert abban benne van a »keresztény« mint fogalom; egy olyan politikai formáció, amelynek lassan végképp semmi köze sincs a konzervativizmushoz és a kereszténységhez; egy olyan politikai formáció, amelyet a beléje költözött vadliberálisok, vadanarchisták, vadbalosok és még vadabb zöldek rángatnak összevissza, és amelynek maradéka kétségbeesetten akar ezeknek megfelelni; egy olyan politikai formáció, amely elvesztette önmagát, amelynek se lelke, se tartása, amelyből egy Helmut Kohl fejvesztetten menekülne ma már.«”