„Fajközi fehérség”: új ellenséget talált a woke baloldal

2021. január 22. 7:01

Szilvay Gergely
Mandiner
Egykor a rasszizmus ellen küzdöttek, aztán nemrég a bőrszín lett a minden, most viszont már a bőrszín sem elég, csak az ideológia elfogadása számít: így fokozódik tovább a woke baloldal identitáspolitikája.

Nyitókép: Trump-támogató feketék

 

„A fajközi fehérség (multiracial whiteness) elképzelése a fehérséget politikai színként értelmezi, nem csak szimpla faji identitásnak – egy diszkriminatív világlátásnak, melyben a szabadság és hovatartozás érzését mások dehumanizációja és üldözése teremti meg”írja a The Washington Postban Cristina Beltrán New York-i történelemprofesszor.

Miért írja ezt Beltrán? Azért, mert a Capitoliumnál pár hete Trump mellett tüntető tömeget nehéz volna a fehér felsőbbrendűség hívének beállítani pusztán bőrszín alapján, hiszen egyértelműen nem csak fehérek voltak jelen és tüntettek Trumpért. Sőt: a 35 év alatti hispánok és feketék egyharmada Trumpra szavazott novemberben, ahogy az egész hispán és fekete népesség körében is kicsivel növelni tudta támogatását a leköszönt elnök. 

A baloldalon, főleg a megvilágosult (woke), posztmodern szélsőbaldalon elterjedt szokás, hogy

ha valóság cáfolja az elméletet, akkor nem az elméletet igazítják a valósághoz, hanem fordítva.

Magyarán megpróbálják nyakatekert hülyeségekkel kimagyarázni, miért volt mégis igazuk: „Hogy megértsük Trump támogatását, a fajközi fehérség fogalmában kell gondolkodnunk” – írja Beltrán.

Ilyen a fajközi fehérség és a fehér mint politikai szín értelmezése is. Persze értjük, miről van szó: a fehérség mint szimbólum és metafora felhasználásáról. De azért mégis erősen önellentmondásosnak tűnik Beltrán szemlélete. 

Nézzük, hogy is alakult a baloldal szemlélete a felszabadítani kívánt rétegekkel kapcsolatban! A hatvanas években Martin Luther Kingék a „színvak” társadalomért és államért küzdöttek, hogy a feketéket ne nyomják el csak azért, mert feketék,

és az egyéni tehetség, egyéni szorgalom, egyéni erőfeszítés, az egyéni jellem számítson. Hála az égnek, sikerrel jártak.

Ezért küzdött a feminizmus is a nők ügyében. Ekkor a csoportjellemzők szerinti igazságtalan diszkrimináció alól kellett felszabadítani a feketéket az egyéni kiteljesedés kedvéért. 

Nem mellesleg ekkoriban az volt a mondás, hogy a „faj” valójában tudománytalan fogalom, mivel pontosan nem határozható meg, főleg nem határozhatóak meg a határai, mivel sok a „több fajtól” származó ember. Magyarán a faj túl homogén kategóriának számított, meg hát a dekonstruktőrök előszeretettel hangsúlyozták, hogy genetikailag sem stimmel sem a faj, sem a nemzet, sem a nép elképzelése, és mindezeket elnyomó társadalmi konstrukcióknak minősítették, mondván, csak az egyén van, minden más bizonytalan és képlékeny.

Majd változott az agenda, és az új magyarázat szerint a feketék mégis el vannak nyomva még így is (és még sok mindenki más), és mégis a csoportjellemzők számítanak, elsősorban a bőrszín. Ez lett az identitáspolitika. Egy fehér színész ne játsszon feketét, heteroszexuális homoszexuálist vagy transzot, mert úgymond nem érti – de persze fekete játszhat fehéret, szóval a dolog fordítva nem áll. 

Bizonyára azért – standpoint theory –, mert az elnyomottak értik az elnyomó többséget, de az elnyomó többség nem érti az elnyomott kisebbségeket. Szóval

minden lett a bőrszín és más hardverjellemzők

– már csak azért is, mert e szemlélet szerint a személyiség társadalmi konstrukció, egyéni érdemek pedig nincsenek, csak vakszerencse és privilégiumok. 

Ettől kezdve az egyén a felszabadulást csak csoportosan élheti meg. Igen ám, de miközben a bőrszín a minden, és minden más semmi, aközben itt van egy csomó fekete meg hispán, akik Trumpra szavaznak – ez nem járja. Az nem lehet, hogy Trump mégsem híve a fehér felsőbbrendűségnek, akárhogy is bizonygatja, így új magyarázatot kell keresni. 

Nosza, csináljunk a bőrszínből eszmét, normát, szimbólumot! A fehér az elnyomás jelképe, a fekete az elnyomottaké és a felszabadulásé. A bőrszín ettől kezdve nem hardverjellemző, hanem szoftverjellemző. Aki fehérként próbál eltérni a fehérség ideájától, annak megsimogatjuk a buksiját, feltéve, ha posztmodern flagellánsként állandóan ostorozza saját magát. A fehérsége meghatározza teljes mértékben, de ha ezt elismeri nap mint nap, akkor jöhet szolgaszemélyzetnek. 

A feketéket is abszolút meghatározza a bőrszíne, és e meghatározottság alapján szükségszerűen kötelessége volna részt venni az identitáspolitikai felszabadító háborúban és elfogadni annak szemléletét.

De mi van, ha egy fekete a fehérekhez kötött elképzelésekkel ért egyet?

Ekkor bizonyosan nem cselekszik szabad emberként, és ekkor nem arról van szó, hogy elnyomott kisebbségiként az ő látásmódja gazdagabb az elnyomókénál, hanem arról, hogy igazodott az elnyomókhoz. Bizonyára nem tehet róla, mert hamis tudata van, „beszopta”, agymosáson esett át. 

A marxi „hamis tudat” eredetileg az elnyomottakra vonatkozott, akik magukévá tették az elnyomók ideológiáját. A „standpoint theory” megfordítja ezt: az elnyomóké a hamis tudat, mivel a szemléletük egysíkú. Az identitáspolitika viszont egyszerre játssza ki mindkét kártyát: ha kisebbségi vagy és egyetértesz vele, szemléleted helyes és sokrétű; ha nem értesz vele egyet, hamis tudatod van, átvetted az elnyomók hamis tudatát.

A bőrszín tehát egyrészt abszolút determinál az identitáspolitika művelői szerint, másrészt viszont mégsem, mert kifejez egy ideát, és aki eltér ettől az ideától, éthosztól, az áruló. Ha a bőrszínekhez sorolt ideológiát megtagadja az elnyomó, buksisimit kap, mert elfogadja, hogy fehér bőrszíne determinálja az elnyomásra és abszolút meghatározza őt; ha a fekete megtagadja a bőrszínéhez kapcsolt ideológiát, kiátkozás a jutalma, mivel bebizonyította, hogy mégsem a bőrszín határoz meg mindent. 

Beltrán erőlködése azt üzeni: minden a bőrszín – de mégsem, mivel a bőrszínhez kapcsolt ideológia a minden. Így azonban, miközben a woke identitáspolitika fizikai jellemzők alapján ítél meg mindenkit, így a feketéket és hispánokat is, mégis felállít egy fekete és hispán – kisebbségi – viselkedési sztenderdet, s ha valaki nem alkalmazkodik ehhez, akkor az nem fekete és nem hispán, legalábbis erkölcsi értelemben, akkor sem, ha biológiailag igen. 

Csak az egyén számít – ja, mégsem; csak a bőrszín számít – ja, mégsem; a bőrszín ideológiája számít.

Nincs erkölcs, mert az elnyomó fogalom, mindenki teljesedjen ki a maga módján! Ja, mégis van erkölcs, a bőrszín határozza meg, a megfelelő, kisebbségi bőrszínnel rendelkezőké a helyes erkölcs! Ja, mégsem, mert a megfelelő bőrszínnel rendelkező kisebbségi nem a hozzárendelt erkölcs szerint cselekszik, akkor áruló! S akkor mégsem a bőrszín számít! 

Beltrán úgy állítja be, mintha a bőrszínből következnének ideológiai-etikai-politikai szemléletek, melyekhez igazodni kell. Valójában azonban a dolog fordítva áll: az identitáspolitika woke ideológiája elvárja a kisebbségiektől az igazodást saját állásponjához, és miközben azt hazudja, hogy a bőrszín a minden, valójában az identitáspolitika ideológiája a minden, hiszen aki fekete, de nem ért egyet vele, az mégsem fekete normatív értelemben. 

A Beltrán-félék neki szoktak menni az ellenségképeknek, a kirekesztésnek. Eközben ők a legnagyobb ellenségkép-gyártók és kirekesztők, akik mindenképp ki akarják rekeszteni a fehéreket és a fehérekkel egyetértő nem fehéreket. Épp ők azok, akik dehumanizálnak és üldöznek, a paranoia nevében.

A világnézeti, filozófiai, politikai vita ugyanis ebben a helyzetben lehetetlen,

hiszen aki nem ért velük egyet, az automatikusan az elnyomó fehérség szolgálatában áll, tehát más álláspontok nem vitaképesek, hanem megsemmisítendők.

 Carl Schmitt megnyalja mind a tíz ujját: a barát–ellenség-teória megint igaznak bizonyult. 
 

Összesen 142 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mindig a baloldal hánytorgatja fel a másik oldalnak az árokásást, és valahogy mindig a baloldalról derül ki, hogy semmilyen párbeszédre nem hajlandó. Mindig a baloldal hivatkozik a jobboldali gyűlöletbeszédekre, miközben folyton gyűlölködnek a jobboldali emberek, jobboldali ideológiákra.
A sort sajnos végtelen sokáig lehetne folytatni.

És még a balliberálisok birkáznak.
Egyértelmű, hogy ez a valóságos diktatúra, csak a sok hülye balliberális fallhoz csapdossa az agysejtjeit. Egy 3 éves gyerek már magasabb szinten van, mint ezek.

Csak orientációs pontként:
"Associate Professor of Political Science Cristina Beltrán, whose new book ... I was the only Mexican-Jewish Puritan ever to grace the stage of UC Santa ... it was at Santa Cruz that Beltran made her first Haverford connection.
MAGYAR Oldal lefordítása 2011. jan. 4. - Cristina Beltrán politológus egyetemi docens, akinek új könyve ... Én voltam az egyetlen mexikói-zsidó puritán, aki valaha is megtisztelte az UC Santa színpadát "

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés