A karácsony nem pusztán egy kedves-bájos történet – Koronkai Zoltán jezsuita a Mandinernek

2020. december 25. 7:50
A mi korunkban viszont talán nehezebb érzékelni az ünnep transzcendens dimenzióját, ami kissé elhalványult – mondja Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes, aki szerint más kultúrákat jobban átitat a saját vallásosságuk. Az élet élvezetéről, siralomvölgyről, az egyház hitelességének kérdéséről és sok minden másról is beszélgettünk. A szerzetes figyelmeztet: a bűnt, beleértve az abúzust és elnyomást semmilyen társadalmi reform nem tudja felszámolni. Karácsonyi beszélgetés.

Hogy készül egy jezsuita szerzetesközösség a karácsonyra?

Azok a rendtársak, akik apostoli munkában vannak, templomoknál szolgálnak, s hívek előkészítése körül forognak a napjaik: roráte-misék, gyóntatások, iskolai lelkinapok, pásztorjáték-felkészítés. Ebben a rendházban többen vannak, akik tanulnak a Sapentia Főiskolán, ők vizsgaidőszakra készülnek. 

Hogy karácsonyoztok?

Mindig együtt vagyunk. December 24-én van egy brigád, aki főz; egy másik csapat rendbe teszi a kápolnát, felállítja a betlehemet, karácsonyfát díszít. Estefelé van egy közösségi karácsony, ami évről évre is kicsit más. Volt, hogy húztuk egymást, mostanában szellemi ajándékot csinálunk, azaz hozunk egy költeményt, novellát, írunk valamit, zenélünk. Este játék és ünnep vacsora van, valamint készülünk az éjféli misére. Többségünk ugyanis megy valahová ünnepi misét tartani. 

A laikusban felmerül, hogy nem hiányzik-e a család a szerzeteseknek karácsonykor.

Ha összehasonlítom magunkat az egyházmegyés paptársakkal, akkor könnyű dolgunk van: nekünk a szerzetesközösség a családunk, nem az üres plébániára megyünk haza, miközben mindenki más családosan ünnepel. A saját családtagjainkkal persze tartjuk a kapcsolatot, általában a 25-i ünnepi ebéd után szoktunk hazamenni. Én nem éltem meg nehézként vagy hiányosként a rendben a karácsonyokat. 

Milyen nehézségekkel küzdenek a hívek adventben, karácsonykor?

Az életnek van egy sebessége, sodrása, és év vége felé a munkahelyeken még inkább megszaporodnak a feladatok, akárcsak otthon. Ott van a család, a szülők, a munkahely,

sokfelé kell helytállni, szervezni, ajándékot szerezni. Nagy nyomás alatt vannak a kortársaim,

eközben állandóan azt hallják, többek közt tőlünk, papoktól, hogy az advent a megállás, elmélkedés, elmélyülés ideje. Van egy ilyen feszültség. A fogyasztói mentalitás is velünk van, ami fokozza az ajándékozás amúgy tiszteletreméltó szokásának igényét. S még imádkozni is kellene, figyelni a saját lelkünkre.

S mit szoktál javasolni?

Az egyház áldott hagyománya Közép-Európában a roráte, a hajnali mise – ilyen máshol nincs. Ha fel bírunk hozzá kelni, hozzásegíthet egy intimebb, nyugalmasabb, bensőségesebb reggelhez még a napi teendők beindulása előtt. Nálunk tömve van a templom hajnalonként; a legnépszerűbb misénk a vasárnap esti jezsuita nyolcas, amikor dugig van a templom; az adventi roráték ugyanilyen látogatottak, s főleg fiatalok jönnek. Emellett valahogy időt kell szakítani a csendre, imádságra. Az ajándékozás hagyománya is segít készülni, hiszen előre végig kell gondolni, figyelni a másikra. Nagyon fontos, hogy a rászorulóknak is tudjunk segíteni valamit. 

Szokták mondani, hogy amikor ünnepelünk, akkor bekukucskálunk a mennyek kapuján. Tud ünnepelni a kortárs ember? 

Valóban időnként az ünnepi étkezések és az azok miatt felszedett kilók leadása kerül a középpontba, de az mégis normális, hogy örülünk neki, hogy jókat ehetünk, és ez mindig is része volt mindenféle ünneplésnek. Emberek vagyunk, az Úrjézus is egy vacsora keretében adta át a tanítását, és ekkor alapította meg a legfontosabb szentséget, az Eucharisztiát. Mindez mélyen emberi valóság: az Isten emberré lesz, és az ember meglévő kultúráját felhasználja, hogy átalakítsa és elmélyítse, valamint saját magát odaajándékozza nekünk.

Az étkezés közösséget teremt és szeretetet közvetít.

Abban kicsit deficitesebbek vagyunk a korábbi társadalmakhoz képest, hogy individualistább a kultúránk. Hogy mit is ünneplünk, annak már nem ugyanaz az éthosza. De az ünnep része, hogy az közösségi valóság, és nekünk, keresztényeknek Jézus születése áll a középpontban, hisz karácsony ennek az ünnepe. A mi korunkban viszont talán nehezebb érzékelni az ünnep transzcendens dimenzióját, ami kissé elhalványult. Az, hogy Isten emberré válását, megtestesülését ünnepeljük, az talán csak az elkötelezett hívekben tudatosul igazán, mindenki más csak az aranyos betlehemet látja. Pedig a transzcendens mindig is része volt az ünnepnek, a pogány kultúrákban is. Szóval karácsony nem pusztán egy kedves-bájos történet, hanem a valóságos Isten jön közénk. 

Mintha a testi létet egy ideig a kereszténység alábecsülte volna a gyakorlatban.

Alapvető keresztény hit, hogy Isten emberré lesz, tehát testté lesz. Ennek hangsúlyozása eléggé szembe ment a görög gondolkozással, ami inkább a lélek börtöneként lenézte a testet. Ehhez képest Isten megtestesülése a test felbecsülése, ellenkultúra volt. Tehát a keresztény üzenet az, hogy az Isten által teremtett anyagi világ az jó. Isten közénk akar jönni és a népével szeretne lenni. De miért testesült meg az Isten fia? Az egyik hagyományos válasz, hogy a bűn miatt, hogy megváltson minket a bűntől. Főleg a ferences teológia viszont hangsúlyozza, hogy nem csak a bűn miatt testesült meg Isten, sőt a bűn nélkül is megtestesült volna,

mert a teremtés célja is ez volt: az Istenember.

Ez egy optimistább és teljesebb megközelítés, mert a szeretetet állítja a középpontba. Isten végtelenül szeret és velünk akar lenni. Persze a bűn is valóságunk része, és az első magyarázat is igaz. A testi létünknek van sebzettsége, a bűn miatt minden viszonyunk megsebződött: az Istennel, az embertársainkkal, a teremtett világgal és a magunkkal való viszonyunk is. A jó testi lét tehát csorbát szenved. Bár a legnagyobb bűnök hagyományosan a szellemiek, például a gőg.

Ha már gőg: mintha a felvilágosodással elkezdődne egy intellektuális hübrisz, miszerint az ember elég magának, és partvonalra kerülne a transzcendens. 

A kultúra, amiben ma élünk, alapvetően nem vallásos világ, és az ember mindenekfelett állását hirdeti. Ezt főleg akkor veszem észre én is, amikor más kultúrkörből érkezőkkel találkozom. Egy ismerősömön, akivel Rómában találkoztam, és muzulmánból lett keresztény, nagyon érezni lehetett, hogy a vallással sokkal jobban átitatott közel-keleti kultúrából érkezett. Másként vallásosak az indiai rendtársaim is. A nem nyugati kultúrák többségében van egy természetes, a miénknél sokkal vallásosabb attitűd, amihez képest a nyugati ember nagyon-nagyon szekuláris. De ez igaz a múlt kultúráira is, például a görögökre és a rómaiakra. A klasszikus ókori művekben döbbenetes, hogy nekik az istenekkel való kapcsolat a mindennapok része. Szóval a felvilágosodás előtt a nyugaton, meg a világ jó részén ma a transzcendens és az azzal való kapcsolat olyan része volt az életnek, mint a levegővétel, ezt a fejlett világ elvesztette – és ez a fejlett kultúra a globalizáló kultúra.

A vallás hanyatlása által okozta űrbe pedig valláspótlékok nyomulnak be:

vannak, akiknek a politikai nézeteik emelkednek vallási szintre, vagy épp a nemzeti mivolt válik istenivé. Francia-Kanada például a hatvanas évekig mélyen katolikus volt, rengeteg pap és szerzetes volt ott, majd jött a szexuális forradalom és a hatvanas évek változásai, és eltűnt az erős katolicizmus, lett belőle viszont egy erős nacionalizmus. Kicsit szerintem Magyarországon is ez van: erős a nemzeti identitás, kicsit talán túlzott is a fontossága, de vallástalanság a csehek után nálunk a legerősebb, minden szomszédos országban erősebb a vallásosság, mint itt.

Az univerzális kereszténység és a partikuláris nemzeti mivolt feszültsége jelentkezik itt?

A hazaszeretet keresztény érték, de van egy univerzális szint is, hiszen testvérünk minden ember. Itt együtt kell tartani két pólust, amelyek persze természetes módon kicsit feszültségben is vannak egymással, de valójában nem ellentétesek, bár ki lehet őket játszani egymás ellen. A családnak, egyházközségnek, városnak, nemzetnek jogos a kiemelt mivolta, hiszen közösségi lények vagyunk, de van emberiség is. Keresztényként pedig az egyházhoz és Istenhez való kötődésünk az alap, és a többi viszonyt ez rendezi, ez határozza meg. Persze a mai globalista törekvések sem egészségesek, keresztényként a gyökerek felszámolását nem támogathatjuk. 

Mostanában nagy keletje van a világ elölről való indításának, a tabula rasanak, mondván, túl bűnös a nyugati világ, ki kell törölni belőle például az elnyomó fejezeteket, és amúgy is, strukturálisan menthetetlenek vagyunk. 

Az ember jó, jónak teremtette az Isten, de bűnös is, hiszen volt bűnbeesés. Nem vagyunk abszolút jók, sebzettek is vagyunk – ez egy kényes egyensúly. Jóra való törekvés, lelkiismeret, a jó ismerete is ott van, de a rosszra való hajlam is. Törekedni kell a jóra, a jó struktúrák felépítésére, melyek a közjót segítik elő, de illúzió azt gondolnunk, hogy eljön az aranykor, mert úgy rendezzük a dolgokat külsőleg, hogy lehetetlen a visszaélés. Ilyen sosem volt, és sosem lesz, csak majd az örökkévalóságban. A bűnt, beleértve az abúzust és elnyomást – szemben például a kommunizmus nagy naivitásával – semmilyen társadalmi reform nem tudja felszámolni.  A legjobb struktúrákkal is vissza fogunk élni. Ahogy

magunk és a kortársaink felé is irgalommal kell viszonyulnunk, úgy a múlt emberei is megérdemlik az irgalmat, megértést.

Szabadságunk nem abszolút; kondicionált szabadságban élünk, melyet meghatároz a neveltetés, a kultúra és sok más dolog. Nem könyvet kell égetni, hanem jobban megérteni a régi szerzőket és elfogadni, hogy mi, emberek, összetettek vagyunk. A szentek sem azért szentek, mert tökéletesek voltak, hanem az Istennel való bensőséges kapcsolatuk miatt. Ugyanakkor tanulni kell a múlt hibáiból, és bűneiből: ne essünk bele ugyanabba a csapdába. 

A nyugati világban képesek lesznek a keresztények nem számkivetettként élni? Hogy látod, a mai tendenciák fényében?

Az realitás, hogy veszélyben vagyunk, a szólásszabadság helyzete sem túl vidám a nyugati világban. Nekünk Közép-Európában vannak tapasztalataink, hogy miként lehet megmaradni elnyomásban, és hát az egyház túlélte a francia forradalmat is. Nem is biztos, hogy azok a történelmi időszakok voltak a legveszélyesebbek az egyház számára, amikor üldözték, hanem gyakran épp akkor, amikor virágzás és jólét valamint hatalom volt, hiszen ekkor volt könnyű kompromittálódni; az üldözések idején viszont megalapozódott a hitelessége. Az inkvizícióra vagy a reneszánsz pápaság időszakára nem vagyunk büszkék; a római üldöztetés időszaka és a kommunista egyházüldözés viszont a hősiesség, a vértanúk időszaka volt. Jézus is azt mondta, hogy boldog, akik üldöztetést szenvednek, s nem azt, hogy boldog lesz az az egyház, aminek sok a pénze.

Talán nehezebb időszak jön a keresztényekre, de ez lehetőség is lehet arra, hogy tanúságot tegyenek az evangéliumról.

Hiszek Istenben, hogy ő működik az emberek szívében, és hősöket tud teremteni; gondoljunk csak Placid atyára. A valódi helyzetet nem látjuk át, majd az örökkévalóságban fogunk rádöbbenni, mi volt. A náci vagy a kommunista rendszerek alatt tanúságot tevő hősökről nem is tudtunk sokáig, később kerülnek felszínre történetek, sok szentéletű ember esete, akik hittek és helytálltak: Kolbe atya, Edith Stein, Apor Vilmos, Bódi Magdi és sok ember, akiknek a hite, imája jelen volt a földi pokolban is. 

Akkor a kereszténység a gyarlósággal együtt is hiteles lehet?

Az evangéliumok nem naiv hagiográfiák. Amikor írják őket, épp már vértanút haltak az apostolok, lehetne fényezni az apostolokat, de mégis ott van, hogy Péter megtagadta Jézust, hogy a korinthusi egyház tele van visszaéléssel, ignoranciával, korrupcióval. Ez végigkíséri az emberiség történetét is, ez mindnyájunk valósága. Törekedni kell rá, hogy mindig Jézusra tekintsünk, és motiváljanak minket az előttünk járó példaképek, a nagy emberek, a szentek, a hősök. Kell az éthosz. Eközben tudnunk kell, hogy mindannyian, mi magunk is irgalomra szorulunk: „Uram, irgalmazz”; „Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam, bűnösön” – ez az egyi legősibb keresztény ima. Nem lehetünk közömbösek, de elkeseredni se jó – kicsit sziszifuszi munka ez, de van reményünk, ami erőt ad.

Siralomkert a világ?

Sem siralomkert, sem édenkert; zarándokúton vagyunk. Isten országa már itt és most belép az életünkbe, de majd később teljesül be. Könnyű lenne azt mondani, hogy a siralomvölgy-hasonlat túl negatív felfogás, de van mögötte realitás: a Föld népességének egy része így él, és magunk is átélhetünk olyan életszakaszokat, amelyek bizony nehézséggel és szomorúsággal teliek. Persze a világ szépségét is érdemes felfedezni: egy jó étkezés, az emberek társasága, a természet, mindenek előtt pedig a szeretet tapasztalata: mindez az örökkévalóság előképe, sőt már a jelenléte közöttünk: Isten szépsége, jósága sugárzik át alkotásain keresztül. 

Fotók: Földházi Árpád
 

Összesen 72 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Csatlakozom, bár még nem olvastam el a az írást.
A teljes római katolikus egyház hibája - BŰNE?! - a fiatalokat nem vértezi fel az AZONOSÍTÁS képességével.
Persze, ez az általános magyar oktatásé is, nemcsak az egyházé.
Ki az, aki - BÁRMIT, főként KÉRETLENÜL - MONDANI AKAR NEKEM?
CSAK ENNYI A kérdés.
Egyszerű, pedig MINDEN ELDÖNT.
ha tudom, azért, ha nem tudom, még inkább.
Ki az, kik azok, mit akarnak, mit képvisel, hová fut ki a közöttünk - egyoldalúan!!! - létrejövő kommunikáció?
Leegyszerűsítve: a világ média-narratíva-tematika ipart 90%-ban uraló Rothachild & Co. - ezzel és ezzel és amazzal és azzal és mindazokkal, és -ezekkel - MIT AKAR TŐLEM?
Jó lenne, ha legalább a jezsuitáktól hallanánk ezekről beszélni...
Így az van, hogy
"Vezetteted magadat szembekötve, vakon,
elfajult testvéridtől csinált álutakon,
kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
arany szabadságunkat aranyon eladták!"
Ha valaki nem képes felmérni, azonosítani, a nap minden másodpercében, ami a fülén, szemén, a hasán át a testébe jut: az elveszett.
És ehhez a jezsuiták is hozzájárulnak, amennyiben nem végeznek veszélykezelést.

Ha nagyon utánanézel, titkos iratokban kutakodsz, - a világ legnagyobb példányszámában! - a 999. oldalon, elrejtve, kis betűvel, elolvashatod.
Mert pontosan úgy titkolja, mint ti a hírhedt kifosztó-kézikönyv Talmudotokat...

Zsidókárosult, én?
Ha így lenne, titkolnám, de nincs mit.
Ellenben, ha többes számot írtál volna, az komoly közelítése a valóságnak.

Azért van különbség. A lengyel katolicizmus masszívan a szárnyai alá vette a politikai ellenzékiséget a komcsiban. Valahol olvastam, hogy Orwelltől az 1984-et templomokban olvasták föl részletekben. Ehhez hasonlót a román ortodoxiában nem találsz. A román görögkatolikusoknak vannak vértanúi, az ortodoxoknak egyáltalán nem. Nota bene: a magyar reformátusoknak sem.

Ebben is van igazságod, de ez egy karácsonyi interjú. Azért egy igen jogos kérdést jár körül: azt, hogy mit kezdjünk a Karácsonnyal.

Bocs, de én a román ortodoxokról írtam, és pont a nagyszámú római (és görög) katolikus vértanúval szembeállítva. A román ortodoxia lényegében a kommunista évtizedek haszonélvezője volt.

Magyar reformátusok közül néhányan a börtönválogatottba bekerültek, ez tény, de halálos ítéletig, vagy 1-2 évnél hosszabb börtönig nem jutottak. Szemben az általad is említettekkel.

Hülyén fogalmaztam, bocsánat, mivel az állami hatóságok jártak a fejemben. A "román ortodoxok"-kal a romániai komcsik bántak kesztűs kézzel, a magyarországi reformátusokkal meg a magyar komcsik.

A XX. századi erdélyi magyar református egyháztörténetről nem sokat tudok, de trianoni határ innenső oldalán a komcsi egyházüldözés zömét a katolikus egyház kapta.

Itt van pl. Ravasz László életrajza. Nem mondom, hogy nem szívott a komcsik idején, de azért ezt vesd össze a római katolikus papi börtönválogatottal, és pl. a kivégzett Sándor László vértanúval: https://hu.wikipedia.org/wiki/..

Ordass Lajos evangélikus püspök kapott két évet.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés