Talán hihetetlen, de felmerül a következő kérdés: ki akarna dolgozni, nehéz gondolatokat szülni, ellentmondásokat feloldani és a lét tükre előtt izzadni nonstop, ha nem muszáj, ha meg lehet élni abból, hogy a Rosszat támadod? Hiszen ez a szitu – két legyet csapásra: megvan a betevőd, plusz Jó vagy, jó ember, édes Istenkém, aki hol állhatna máshol, mint a történelem jó oldalán. Ugye ismerős?
Így történhetett, hogy a művészvilág és a politikusi elit jelentős része a liberális felfogásból adódó könnyítéseket választotta a 20. század (irományunk szempontjából) döntő évtizedeiben, aztán már csak újra kellett termelnie önmagát...a gyökerekről meg is feledkezhetett. Úgy is van. Ki ne akarna Jó és Igaz lenni? Miért kellene egyensúlyba hozni a féktelen újításvágyat a megőrzés hasonlóan érvényes, ellenirányú törekvéseivel, ha nem muszáj? Miért fektetnénk hangsúlyt a társadalmakban fellelhető, végtelen számú érdek harmonizálására, ha van egyszerűbb út: vegyünk pár Jó (lefordítva: primitív) szempontot, és érvényesítsük őket minden áron.
Mit szólnánk például az ép ésszel felfoghatatlan kisebbségek jogainak fanatikus átpréseléséhez, a jogállamiság definíció nélküli suhogtatásához, miközben leszarjuk a többség véleményét?
Jöhet, hadd szóljon.
A kreatív gondolkodókban, vizuális megjelenítőkben gazdagabb liberális oldal saját gyermetegségéből, egyben hatáskeltő tehetségéből fakadóan és az említett könnyítésekben megpihenve képes volt lenyomni az óvodai menzák hangulatát árasztó filozófiáját a nyugati világ négyötödének a torkán az elmúlt évtizedekben. Így válik feketévé és fehérré minden mozzanat, előttünk kel életre a mesék szimbólumokból építkező narratívája. A kutya ott van elásva, hogy ezek a szimbólumok (pl. Jó, Rossz, Lázadás, Művészet) aktuálpolitikát tükröznek, nem az eredeti szerepüket viszik tovább. Kicsit tömörebben: „hatvannyolcaséknak” sikerült meghekkelni a szimbólumokat.