A meseírás monopóliuma

2020. december 11. 15:00
Ha a narratíván nem tud változtatni a jobboldal, politikai értelemben vége a dalnak. Vadiúj mesekönyvre, vadiúj klaviatúrára van szükség.

Az elmúlt évtizedekben (évszázadokban?) a normalitás az unalmas szinonimája lett. A „normalitásba kényszerített” jobboldal a közéleti egyensúly érdekében, hogy ne szürküljön el végleg, egyben nagyotmondásra is kényszerül, így fakadnak búvópatakként az elsietett megmondások erről, arról, egyszóval mindenről. Tökéletesen mindegy, mi volt Demeter Szilárd szándéka, mennyi igazság lapul a szavak mögött:

amit jobboldaliként mondasz, annak minden szavát meg kell fontolnod, patikamérlegen súlyoznod, rettegned kell a Világ közvéleményétől.

Ha baloldaliként érzel ellenállhatatlan késztetést az erős kifejezésekre? Patkányoznál, vagy kreténezél egy jót? Genetikusan alattvalónak neveznéd nemzettársaidat? Nos, a következő a helyzet: túlérzékeny lázadó vagy, hangyányit bunkó művész vagy, intelligens vagy, aki átlát a szitán, esetleg mindhárom egyszerre, ráadásul el vagy nyomva gonoszul és rendszerszintűen. Elképzelhető, hogy az elnyomottak érdekeit képviseled (szerinted), ami jelen esetben tökmindegy: a lényeg, hogy Jó vagy, aki a Rossz ellen küzd.

De miről beszélek? Leegyszerűsítve a következőről: a konzervatív/jobboldali/nemzeti/lokalista tengely napjainkban tapasztalható, történelmi szinten is meghökkentő, kedvezőtlen alapállapota arra vezethető vissza, hogy az örök mese szempontjából a gonosz szerepébe kényszerült, nagyjából a 60-as évek végétől számítva. Az ember, mit lehet tenni, lusta és könnyelmű, szereti a semmitmondóbb végén megfogni a dolgokat: erre hosszú évezredekig nem volt lehetősége, leszámítva pár villanást a történelemben, de mindegy is: az 50-es, 60-es évek jóléti robbanása kellett ahhoz, hogy a lustaság és önimádat szárba szökkenhessen, monopolizálja a Jót, a Rosszat, a Lázadást és a Művészetet (csak hogy pár jelentős szimbólumot említsek), és elkezdje írni a mesét.

Ez a kulcs: a meseírás monopóliuma.

Talán hihetetlen, de felmerül a következő kérdés: ki akarna dolgozni, nehéz gondolatokat szülni, ellentmondásokat feloldani és a lét tükre előtt izzadni nonstop, ha nem muszáj, ha meg lehet élni abból, hogy a Rosszat támadod? Hiszen ez a szitu – két legyet csapásra: megvan a betevőd, plusz Jó vagy, jó ember, édes Istenkém, aki hol állhatna máshol, mint a történelem jó oldalán. Ugye ismerős?

Így történhetett, hogy a művészvilág és a politikusi elit jelentős része a liberális felfogásból adódó könnyítéseket választotta a 20. század (irományunk szempontjából) döntő évtizedeiben, aztán már csak újra kellett termelnie önmagát...a gyökerekről meg is feledkezhetett. Úgy is van. Ki ne akarna Jó és Igaz lenni? Miért kellene egyensúlyba hozni a féktelen újításvágyat a megőrzés hasonlóan érvényes, ellenirányú törekvéseivel, ha nem muszáj? Miért fektetnénk hangsúlyt a társadalmakban fellelhető, végtelen számú érdek harmonizálására, ha van egyszerűbb út: vegyünk pár Jó (lefordítva: primitív) szempontot, és érvényesítsük őket minden áron.

Mit szólnánk például az ép ésszel felfoghatatlan kisebbségek jogainak fanatikus átpréseléséhez, a jogállamiság definíció nélküli suhogtatásához, miközben leszarjuk a többség véleményét?

Jöhet, hadd szóljon.

A kreatív gondolkodókban, vizuális megjelenítőkben gazdagabb liberális oldal saját gyermetegségéből, egyben hatáskeltő tehetségéből fakadóan és az említett könnyítésekben megpihenve képes volt lenyomni az óvodai menzák hangulatát árasztó filozófiáját a nyugati világ négyötödének a torkán az elmúlt évtizedekben. Így válik feketévé és fehérré minden mozzanat, előttünk kel életre a mesék szimbólumokból építkező narratívája. A kutya ott van elásva, hogy ezek a szimbólumok (pl. Jó, Rossz, Lázadás, Művészet) aktuálpolitikát tükröznek, nem az eredeti szerepüket viszik tovább. Kicsit tömörebben: „hatvannyolcaséknak” sikerült meghekkelni a szimbólumokat.

Ebben élünk most, ők írják a mesét. Ha a narratíván nem tud változtatni a jobboldal, politikai értelemben vége a dalnak. Vadiúj mesekönyvre, vadiúj klaviatúrára van szükség. Amúgy nem bonyolult: el kell mondani, ami van, csak kicsit máshogy.

(Kép: Fortepan/Album004)

Összesen 58 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nem tudom, hogyan lehet elmondani még máshogy, hogy az hatékonyabb legyen. Szerintem eddig is elég jól elmondtuk, elmondták, primitívebben és összetettebben is. Nem a megmondás minőségével van a baj, hanem a marketing erejével. A 'liberális' mesemondók mögött áll a globalista tőke a maga (világ-) pártjaival, egyesületeivel, egyetemeivel és sajtójával. Ezzel szemben össze kellene fogni minden létező erőforrást, minden szembenállót és létre kellene hozni egy egységes ellenmesét. Lokálisan ebben is vannak sikertörténetek, ám nemzetközi szinten nincs összefogás és egységes jobboldali mese, ezért siker sincs. Jó példa erre a legutóbbi EU-s parlamenti választás. Jobboldali alternatíva nem jelent meg európai szinten, kizárólag államokon belül, az éppen adott állapotukban és erőviszonyok között. A liberális 'mesemondók' ellenben egy primitív iskoláslányra felépítettek és végrehajtottak egy euroatlanti szintű marketingkampányt. És taroltak a választáson. Most pedig ki akarják nyírni az ellenálló kormányokat.

Össze kellene fogni az európai jobboldalt, arcok, vezetők, szervezetek, marketing, egységes üzenet és nem kevés pénz kellene hozzá. A lehetséges üzenettel (mesével) van a legkevesebb gond.

Évek óta ugyanezt hajtogatom: TÁMADNI, TÁMADNI ÉS TÁMADNI.
Elég a folytonos védekezésből, a gyalázkodások semlegesítéséből.
Pályázatokat, minden kilométerkőnél, minden szervezet, amely állami közfeladatot lát el, írja ki, ne legyen szemérmes, minden művészeti ágban, kiemelten a tömegszórakoztatáséban.
Miért csak egy musical született, a Puskás Ferenccel kapcsolatos, évente legalább 4-5 új darabnak kell futnia, és minden a közép-európai ember, benne a magyarság identitásának megerősítését, fejlesztését szolgálva...
A valóság horizontális és vertikális teljességével, szépítgetés nélkül...
A magyar művész, ha nem hívják fel a figyelmét, a hasznos pénzkeresésre, akkor a bulváros liberális szarságok gerinctelen kiszolgálója lesz, ebben különbözik a szlovák, román, ukrán, szerb estébé értelmiségétől.
A magyar: silány, mindig a könnyebb ellenállás felé mozog, mert így a legkönnyebb pénzhez jutni.
De ha célt kap, azonnal képes tiszteletre méltó teljesítményre.
Hát miért nem kap célt, pályázatokat a művészi élet minden területén?
Elég lenne, ha híres festményeinket dolgoznák fel, kezdhetnék
"Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1853). Wagner a történelmi festészet historizáló stílusában festette meg a legenda kulcsjelenetét. A kitűzni kívánt lófarkas jelvény az ostromlétra legfelső fokán álló janicsár jobb kezében látható. A török katonát mélybe ragadó legendás magyar vitéz alakja valamennyi keresztény védő hősiességét szimbolizálja"

Sokan beszélnek erről, de visszhangtalanul. A Fidesz vezetése, közte Orbán Viktor is teljesen elszakadt a választóiktól. Üres a vezéri sátor belpolitikai értelemben. S ahogy közelegnek a választások, egyre többen fogják ezt sérelmezni a konzervatív oldalon. Ugyanis reális annak eshetősége, hogy 22-ben kormányváltás lesz.

Várkonyi Zoltán filmjeit ajánlanám minden film-, színházkészítő figyelmébe.
Pontosabban azoknak a szellemiségét, nem heroizál, nem hangsúlyoz túl, nem válik nevetségessé.
Csak elmond egy történetet.
A Gyula vitéz, az pontosan ezért született, hogy nevetségessé tegyék a magyarok történelmét.
Akkoriban ez nem volt szokatlan, a nézők hozzászoktak, ezért a kockák között is - aki tudott - olvasott...

Hogyan vált a hangulat egyre szorongóbbá?
Ezt komolyan kérdezed?
Nézz rá, mi történik szerte a nyugati világban, választási csalásoktól templomok felgyújtásáig...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés