Az amerikai kulturális és médiaelit ettől elszakadva mindig is önálló életet élt, és saját szabályai szerint alakította mind az amerikai tömegkultúrát, mind pedig a politikát. Nekik köszönhetően az USA-t egy fajta kettős kultúra jellemzi: a vallásos és konzervatív népet egy képmutató, erkölcstelen, szabados életvitelt folytató elit vezeti. Míg az amerikaiak évszázadokon át azt szokták meg, hogy mindenért keményen meg kell dolgozniuk és döntéseikért a felelősséget saját maguknak kell viselniük, addig van egy vezető réteg, amelyik úgy gondolja, hogy neki mindent lehet. Ez a relativista erkölcs a hatvanas évektől kezdődően már az amerikai társadalom széles tömegeire is hatást gyakorol. A kettős kultúra immáron az egész nemzeten belül jelen van.
»Aki nem tudja, honnan jött, nem tudja, hova megy; mert nem tudja, hogy éppen hol van« –fogalmazott igen találóan Habsburg Ottó. Márpedig az amerikaiak többségének bizonytalan a saját múltjához való viszonya: teljes joggal szégyellik a rabszolgaság »sajátos intézményét«, nem tulajdonítanak kellő jelentőséget az ország európai gyökereinek – hiszen többnyire nem is ismerik azt. Ennek megfelelően az amerikaiak túl sokat remélnek a jövőtől és ez bizonytalanná teszi jelenüket is. Ilyen előzményeket követően 2020 őszén nem maradhatott el a kétségbeesés: a megtervezett káosz közepette az elkeseredett lakosság egy 78 éves, világnézetnélküli embert választott meg a világ legnagyobb hatalmú vezetőjének.
Ha meg akarjuk érteni a tengeren túli »színes forradalom« lényegét, nem spórolhatjuk meg a szellemi munkát. Meg kell ismerkednünk a kultúrarombolást megalapozó fontos értelmiségiekkel a francia felvilágosodás ateista vonalától kezdődően Marxig és Engelsig bezárólag. Tanulnunk kell azok munkásságából is, akik kidolgozták a kulturális intézményrendszer elfoglalásának elméletét és gyakorlatát (Antonio Gramsci, Rudi Dutschke). Különösen figyelmet kell szentelni azon szerzőknek, akik a hatalom aláásásának politechnikáját tanítják (Saul Alinsky, Gene Sharp, Szrgya Popovics).