Most múlt el pontosan: meghalt Maradona

2020. november 25. 20:32

Névai Gábor
Mandiner
Nehéz megmondani, hogy mikor múlik el a fiatalkor vagy mikor lépünk a fiatal középkorúságból az idősbe. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy mikor hasadt meg a szívünk a nyolcvanas évekbeli gyerekkorunkat felidézve: ma 17 óra 50 perckor, amikor megtudtuk, hogy  meghalt Maradona.

Oda az igazság. De legalábbis elvesztettük a futball elmúlt 40 évének legnagyobb alakját. Nem az egyiket, hanem a legnagyobbat. Ha eszembe jut, egyszerre látom őt és kölyökkori magamat, és persze a modern foci első évtizedeit, amelyekben még volt valami a megelőző 80 év játékosságából és természetességéből.

Szerencsés nemzedék vagyunk amiatt, hogy zsinórban két (az idősebbek három) olyan futball-világbajnokságon láthattuk a magyar válogatott szereplését, amelyet még nem a „mindenki kap ajándékot” lebonyolítási rendszer jellemzett.

Már elborította a reklám és a pénz diktált, de még nem volt ennyire túlszabályozott minden,

és nem nyílt ki így az olló, a teljesítmény számított csak. A házigazda Argentína, Franciaország és Olaszország volt a csoportellenfél, mint a tizenhat csapatos 1978-ason, vagy sajnos 1982-ben Spanyolországban, ahol megint Argentína, illetve Belgium és El Salvador, bár ez utóbbi csodálatos emlék. És bizony 1986-ban is csak Kanada volt a könnyű falat, a szovjet és a francia meccseket most hagyjuk is, illetve arra is visszatérünk még egyszer, ha elkezdünk hegyiivánosodni. Balszerencsésen estünk ki egyébként mind a három, az akkor még az univerzum csúcsát jelentő világbajnokságról.

Garaba Imre és Maradona a '82-es világbajnokságon

1982-ben hétéves voltam. Apám mellett ültem unatkozva az étteremben, őt nem érdekelte a foci, a meccs nem is ment a vendéglőben. Pedig első vb-meccsünk volt ez, Magyarország játszott El Salvador ellen, és könyörögtem neki, hadd nézzem valahol. A konyhán volt egy fekete-fehér Junoszty és persze szellemképes tévé, oda engedtek be a pincérek. Apám úgy küldött oda, hogy csak akkor jöjjek ki, ha gól lesz, addig üljek veszteg. Tizenegyszer szaladtam ki hozzá, mert 10-1-re nyertünk, azóta is ez minden idők legnagyobb arányú vb-győzelme.

Mit gondolhattam akkor? Ilyen egy vébé? 

Ebbe az idillbe – ha német újságíró lennék, úgy írnám: pusztai fiesztába – rondított be Diego Maradona,

aki egy barátságos meccsen, öt évvel korábban, 16 évesen (!) is megtréfált minket, de 1982-ben már félelmetes híre volt. Mészöly Kálmán betonfallal küldte fel a csapatot „ellene”, olyan védőkkel, mint Garaba és Sallai, akik a legtöbb nyugati csapatban játszhattak volna, de mindez semmit nem ért, Maradonát egyszerűen nem lehetett fogni, úgy cselezett, mint három Messi.

 

Ő vert tönkre minket egyedül, és sajnos akkora pofont kaptunk, hogy utána már a nálunk semmivel nem erősebb belgákat sem tudtuk megverni, és egy elbénázott meccsen 1-1-es döntetlennel kiestünk. Azt már hétévesen felfogtam, hogy itt valami rendkívülit látok, és

Maradona ezután kiteljesedő fénykora kölyökkorom legszebb éveire esett.

Ami nem jött össze ’82-ben az argentinoknak, az teljesült a számunkra elég rémálomszerű 1986-os mexikói világbajnokságon. Az akkor még friss háborús ellenség angolokat megverve – Maradona itt egy gólt a kézilabda szabályaival abszolvált, csakhogy előtte végigcselezte szintén az egész pályát, ezt nem szokták hozzátenni.

A döntőben a nyugatnémeteket győzték le, és Maradona felért pályafutása csúcsára.

Klubjátékosként megfordult a Boca Juniorsban és a Barcelonában, de hős és félisten Nápolyban lett, ahol 188 meccsen 81 gólt szórt és mindenkinél jobban imádták.

Ha álmomból felkeltve hirtelen kellene valakit mondanom a nyolcvanas évek ikonjaiból,

akkor Michael Jackson és Madonna mellett biztosan az ő nevét említeném.

A csúcsról viszont nagyot lehet zuhanni, és Maradona esetében ez hatványozott igaz: a kénköves pokol jött, ha nem még annál is rosszabb. Befuthatott volna olyan fantasztikus edzői és vezetői karriert, mint mondjuk Franz Beckenbauer, de sajnos elég hamar és elég kemény drogügyekbe keveredett, amely hamar leépítette minden tekintetben, és már a kilencvenes években árnyéka volt önmagának. Rendkívül kínos volt látni, ahogy elbukik a drogteszten az 1994-es futballvilágbajnokságon. Kommunista diktátorokkal kezdett el haverkodni, és olyan figurákat dicsőített, mint Che Guevara. Nem maradt a kaptafánál, és ez annyira zavart, hogy ha megláttam a tévében az elmúlt húsz évben, gyakran elkapcsoltam, mert nem voltam kíváncsi a vulgáris kommunista szövegeire.

Edzőként is kudarcokat szenvedett, és egyéb botrányokkal is lényegében sikeresen rombolta le hírnevét. Mégis, a sok negatív impulzus sem ölte meg a bennünk élő Maradonát, a játékost. Azt nem veheti el tőle senki, hogy egy évtizedig a világ ura volt, és a neve már ott marad Puskás és Pelé magasságában, tehát a csúcsok csúcsán, örökre. 

Maradona nincs többé: ez a tény jéghideg tűként nyilall a szívünkbe. Nem vagyunk már sem fiatalok, sem éppen csak középkorúak. Most már minket is a régi időkről kérdeznek a kollégáink. Már nem mi szemtelenkedünk. Ez az élet rendje, de azért ez kicsit rossz. Nem is kicsit: ez nagyon rossz, legyünk őszinték,

ahogyan Maradona volt még az, amikor cselezett.

Eközben a nyolcvanas évekbeli, lassan és szépen beszélő tévébemondónők hangján szól most is a fülünkben: „Kedves Nézőink, most pedig kapcsoljuk a mexikóvárosi Azteca stadiont, ahol az Argentína-Anglia világbajnoki válogatott mérkőzés következik. A riporter: Gulyás László.”

Összesen 57 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A valaha élt, legnagyobb játékosok közé tartozott, de azért ennyire nem kellene áradozni róla. Kábítószer, kézzel beütött csaló gól. És hát maradjunk annyiban, hogy nem volt egy nagy 'intellektus'. A legnagyobb játékosok között alighanem ő volt a legbutább. Az a válogatott, amit például szövetségi kapitányként a kezébe adtak, a nála is jobb képességű Messivel, egy jó edzővel akár világbajnok is lehetett volna. Én, aki idősebb vagyok a szerzőnél, előtte is és utána is láttam nagyobb játékosokat. Olyanokat, akik példaképnek is méltóbbak voltak.

A futballban csapatok nyernek, nem egyes játékosok. Csapatok edzőkkel. És sokszor nüanszokon múlik. Ilyen volt az a kézzel beütött gól is, Messi labdája pedig épp mellé ment a döntőben. Lám Maradona hiába volt valóban fuballzseni, Nápolyban nem tudott csodát tenni, klubcsapattal nem nyert nagy tornát.

Az, hogy ki a legnagyobb, szubjektív megítélés kérdése. Ha tízet kellene választanom, biztos, hogy benne lenne, ha ötöt, biztos, hogy nem. És ezt csak a játékos-karrierje alapján mondom, többek között azért, mert az övé is féloldalas. (Ha Maradona a legnagyobb, mit mondanátok pl. a brazil Ronaldóról?)

Emberileg pedig nem tudom feledni, hogy már játékosként is kábítószerfüggő volt, 'edzőként' pedig tönkretette egy remek argentin generáció esélyét.

He-he, nem volt zenész, mi?

Valószínűleg a világ legjobb filmje, amiben szerepel Maradona. , Nem véletlenül!

https://www.youtube.com/watch?..

Hozzám is közeledik, tisztelem a halált és azokat, akik már szembenéztek vele. Megrendülni azonban a híres emberek halálakor is csak akkor tudok, ha emberként is tiszteletre méltóak. Mondjatok már Maradonáról valami tiszteletre méltó emberi tulajdonságot.

Játékosként pedig nem értem ezt a 'legnagyobbozást'. Ilyesminek még egyéni sportágakban sincsenek objektív kritériumai. Nincs az a csúcs, ami a felkészítés módszereinek tökéletesítésével ne lenne megdönthető.

Maradonának zseniális alapképességei voltak. A futballisták adottságai és erényei azonban jelentősen különböznek egymástól. A cselezésen kívül a lövőkészség, a passzolás, indítás, szervezés, szerelés, harcosság egyedisége is nagy játékossá tehet. De maradjunk a Maradona típusú futballistáknál. Rögtön egy furcsának tűnő példával indítok. Aki látta annak idején Beckenbauert játszani, aki hátvéd volt, az emlékszik a megindulásaira. Pontosan olyan cselsorozatokra volt képes, mint Maradona. És nála több másféle erénye volt. Aki látta játszani a brazil Ronaldót, az tudja, hogy mindenben legalább olyan jó volt, mint Maradona, de több szinten sikeres. Messi még játszik, de már leszálló pályán van. Szerintem jobb képességű futballista volt fénykorában, mint Maradona. A lövőkészsége sokkal jobb és olyan futballkörnyezetben játszott, amikor a védekezés erősebb és hatékonyabb volt Maradona koránál. A régi fociról jóval kevesebb felvételt ismerünk, de azért Peléről ezeken is látszik, hogy ki volt. Sajnos Puskásról már csak a 30 feletti évei idejéből vannak felvételek, néhány perc a fénykorából, de ha párhuzamba állítható a 30 feletti és alatti Messi a harminc feletti és alatti Puskással, abból valószínűleg nem Maradona jönne ki jobban. És most a más típusú futballistákkal való összehasonlításba ne is menjünk bele.

Ha valaki szerint Maradona a valaha volt legjobb, elfogadom, nem hívnám ki párbajra, csak egy sörre vitatkozni.

Mészáros talán a legjobb képességű kapusunk volt az elmúlt ötven évben, de nem ez maradt meg róla és ennek oka elsősorban ez a mérkőzés, illetve a 78-as és 82-es szerencsétlen világbajnoki szereplés. (Gulácsi ezt most szerencsére megúszta.) 77-ben bajnok lett a Vasassal, talán nem túlzás, ha azt mondjuk, leginkább neki köszönhetően. A csúcson volt, de Barótinál, nem tudjuk miért, nem ő volt az első számú kapus a válogatottban, hanem Gujdár Sanyi. Szegény nem bírta el a nyomást, hibázott az argentínok ellen. Ilyen a foci. lehet, hogy, ha akkor Bubu véd, más lett volna minden.

Baróti egyébként nagyon jól összerakta azt a csapatot, de az elképesztően szerencsétlen sorsolás miatt kellett volna a pont az argentinok elleni nyitó mérkőzésen. Csakhogy ott egy rohadt diktatúra volt, amely mindent elkövetett, hogy világbajnokot csináljon a csapatából. Szinte biztos, hogy doppingolták a játékosaikat, megvették a bírókat és amikor még ez sem volt elég, akkor eredményt vásároltak. Mi voltunk az első áldozat.

82-ben Mészöly már nem tudta olyan jól összerakni a csapatot. Lassan, körülményesen játszottak, szellősen védekeztek, nem volt megfelelő erőnlétük. Nyugaton pedig a 80-as évekre általánossá vált a gladiátorfutball. Ha továbbjutunk a belgák ellen, akkor sem értünk volna messzire.

Én korábban többször szurkoltam az argentínoknak. Remek, szimpatikus, de balszerencsés csapataik voltak. Jobbak, mint az Ardiles-Kempes és a Maradona-féle világbajnok csapatok. Az első VB-győzelmüket csalásokkal érték el, a másodikat Maradonával, a lábával és a kezével.

Megértem, hogy istenítik. Ha magyar lett volna, bennünket sem érdekelne a személye, mi is istenítenénk. Irigylem az argentínokat, amiért két ilyen fulballzsenit kaptak a sorstól, mint Maradona és Messi, számos más világklasszisról nem is beszélve. Igaz, egyebekben elég szerencsétlen sorsú nép az argentín.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés