Európa válaszút előtt

2020. november 20. 15:16

Schaller-Baross Ernő
Vendégszerző
A sokat támadott vétó pont annak az eszköze, hogy a tagállamok méretüktől függetlenül egyenrangú partnerként tárgyalhassanak.

A Varsói Szerződés, mint az európai szembenállás egyik maradványa, felülvizsgálatra szorul” – mondta Antall József 1990 júniusában, Moszkvában. Kiállása a későbbi események tükrében történelmi lépésnek bizonyult, hiszen hazánk elindult az észak-atlanti integráció irányába, és újból meglapozta az őt megillető helyét Európában. Később, 1991. február 25-én, Budapesten írták alá a katonai szövetség felszámolásáról szóló dokumentumot.

A szerződés szövetségrendszere története során összesen kétszer intézett fegyveres támadást, mindkétszer saját tagállama ellen. Pedig hivatalosan azzal a céllal hozták létre, hogy a Moszkvához lojális politikai rezsimeket egy külső támadás esetén szövetségesei megvédjék. Persze mindez jó ürügyet biztosított a folytonos szovjet katonai jelenlétre a tagságot – és az egész szovjet rezsimet – kétkedve fogadó államokban. Harminc év elteltével, újonnan elnyert szabadságunk birtokában nem gondoltuk, hogy a régi, levetett bolsevik beidegződések ismét kísértenek majd.

Idén nyáron, az uniós állam- és kormányfők júliusi csúcstalálkozóján történelmi jelentőségű megállapodás született. Huszonhét tagállam egyezett meg a következő hétéves költségvetésben és a koronavírus által legnehezebb helyzetbe sodort országok gazdaságának újraindítására szolgáló, példátlan összegű alap létrehozásában. Továbbá megállapodás született arról is, hogy megerősített eszköztárral látják el a Bizottságot és a Tanácsot, az Unió és a tagállamok pénzügyi érdekeit közvetlenül érintő szabálysértésekkel szemben. A tagállamok vezetői felelős, európai döntést hoztak.

Az Európai Parlamentben viszont különböző kormányzati felhatalmazással nem rendelkező politikusok, ideológiai alkuk mentén, birodalmi elvekre alapozott diktátummal próbálják a nyáron elfogadott megállapodást megtorpedózni, egy olyan mechanizmushoz ragaszkodva, mely szembemegy az Unió alapvető szerződéseivel.

A „jogállamiság” fogalma definiálatlan, ezért önkényes értelmezésekhez vezet.

Világosan kiderült ez már a Sargentini- vagy a Tavares-jelentés elfogadása során is. Ráadásul semmi szükség az új mechanizmusra, hiszen a jogállamisággal kapcsolatos kérdések rendezésére szolgál a Szerződés hetedik cikke szerinti eljárás.

A parlament most egy olyan eszközrendszert kíván Európa nemzeteire erőszakolni, amelyben nem definiálja a jogállamiságot, előre nem tisztázott keretrendszerben, ismeretlen külső szakértőket vonna be az eljárásokba, valamint bevezetné a bűnösség vélelmét, mely révén már a jogsértés gyanúja esetén kiszabható lenne a szankció.

Az Európai Unió, melyhez hazánk 2004-ben, hosszú évtizedek várakozása után csatlakozott, Szerződéseken alapul, és azok szerint működik.

A most sokat támadott vétó pont annak az eszköze, hogy a tagállamok méretüktől függetlenül egyenrangú partnerként tárgyalhassanak.

A sokszor emlegetett fékek és ellensúlyok biztosítéka épp annak záloga, hogy ne találjuk magunkat ismételten egy, a polgáraitól teljesen elszakadt birodalom markában.

Az Európai Unió nem egy szövetségi köztársaság, amelyben a tagállamok szuverenitását a szövetségi szint gyakorolja. Magyarország sohasem mondott le szuverenitásáról, ezt nem is tehette volna, hiszen az EU maga nem szuverén. Az uniós intézmények kizárólag azt a célt szolgálják, hogy a tagállamok által közösen gyakorolt jogok gyakorlását megkönnyítsék. Természetesen legitim párbeszéd a kontinens minden szegletén, hogy a jelenlegi – sok sebből vérző – intézményrendszer milyen irányba mozduljon el; de abban nem lehet vita, hogy ilyen döntést csak valamennyi tagállam beleegyezésével lehet meghozni. Ezt diktálja a józan ész és a hatályos jogszabályok is.

Az uniós tagság nem csak az újonnan csatlakozott tagállamok számára jár előnyökkel. A jaltai konferencia után a „szerencsés” újkori történelemmel rendelkező nyugati országok kiemelten profitálnak a közös piac és a munkaerő szabad áramlásából. A német gazdaság egyik kiemelt motorjának számit a monetáris unió, ám éppen ennek köszönhetően csökken a déli államok versenyképessége. Az unió legnagyobb tagállama éppen a 2004-es csatlakozási hullám után nyerte vissza történelmi, keleti piacait.

A kohéziós alapok tehát nem tekinthetőek a gazdag országok könyöradományának, hiszen a közös piacból adódó versenyelőnyök kiegyenlítését szolgálják,

és pont ennek tükrében bizonyosodik be, hogy milyen álságos a most tapasztalt politikai nyomásgyakorlás.

Valóban történelmi pillanathoz érkeztünk, mert a következő hónapokban dől el, hogy a független nemzetállamoknak lehet-e jövője Európán belül, és megőrizzük-e szuverenitásunkat, melyről a szüleink generációja 1991-ben azt hihette, hogy nem lesz többet veszélyben. Hiszem, hogy lehet, mert hazánk és a közép-európai térség ezer éve elválaszthatatlan részei a keresztény európai kultúrkörnek és őseink sokszor a vérükkel fizettek a szabadságért, tiszteljük meg őket, hogy mi sem adjuk fel azt tárgyalás nélkül.

Dr. Schaller-Baross Ernő a Miniszterelnökség nemzetközi ügyekért felelős helyettes államtitkára.

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés