Mikor lesz képünk a politika belső életéről?

Ebben az írásban azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy miért nem látjuk a politikát. Arra kérem az olvasót, pusztán e miatt az első mondat miatt ne tartson félnótásnak, és ne hagyja abba az olvasást. Természetesen nem arra gondolok, hogy ne látnánk a politikát, sőt annak belső életét nap, mint (parlamentben, újságokban, közéletben stb.) Nagyon is látjuk, sőt talán túl sokat is látunk belőle. Ám amire gondolok, nem ez a látás. Én arra gondolok, hogy játékfilmeken keresztül nem látjuk a politikát. Állításom az, hogy ennek az utóbbi látásnak a jelentősége legalább akkora, ha nem nagyobb, mint az előzőé, amikor direktben, közvetítés nélkül látjuk a politikát.

Nem vagyok ugyan filmes szakember, ám az a cég, amelyben dolgozom, a Méltányosság Politikaelemző Központ, több mint egy évtizede foglalkozik a filmek és a politika kapcsolatával. Számos írásban rögzítettük már véleményünket, miszerint a filmeknek – nagy szavakat használok – társadalom- és demokráciaépítő építő szerepük van. Hihetetlenül hiányzik Magyarországon mondjuk egy olyan politikai sorozat, mint a Borgen című dán folyam.

Akik látták már (vagy nézése közben vannak épp) azok tudják, mire gondolok. Egy több évados sorozat arról, hogyan működik a dán politika, milyen pártok milyen alkukat kötnek egymással, az alkuk percek alatt hogyan íródhatnak felül, és hogyan őrizhetik meg ilyen viszonyok közepette magukat hitelesnek a politikusok.

Egy ilyen sorozat értéke felbecsülhetetlen, és éppen a másként láttatás által. Először is a dán sorozatban a pártok valódi pártokat tükröznek.

És mennyire másként látszódnak ezek a konfliktusok egy filmsorozatban, mint ha az újságok vagy internetes portálon oldalain jelennének meg. A 19. század közepétől kezdve a politika elsődleges közvetítői az újságok voltak. De ma már egy átalagos politikafogyasztó totálisan telítve van a napi újság- vagy portál-adagokkal, a politikai vetélkedés, sőt acsarkodás napi betevőivel. Semmi remény, pláne, ha hozzávesszük, hogy az újságok és portálok egyik fele a kormányoldal, a másik fele az ellenzék politikaképét közvetíti.

A Borgen azért remek sorozat, mert a politikáról, mint olyanról tudósít. Nem az érdekli, hogy állást foglaljon az egyik oldal mellett a másik oldal ellenében, hanem az, hogy beavasson a politika rejtett működésébe, ha tetszik: a színfalak mögötti világba. Elképesztő mi mindent lehet megmutatni a politika sajátos belső világából akár csak egyetlen, ötven perces részben.

De persze a dán politika e háttérszférájának megismerése nem visz bennünket közelebb a magyar politika jobb megismeréséhez. Pedig nagyon kellene, hogy impulzusokat nyerjünk belőle. S – hogy mást ne mondjak – azért, mert a magyar közélet egy részében nagyon nagy az igény a politika (nevezzük így) háttérszférájának jobb megismerésére. Az az érzésem azonban, hogy a háttérszféra Magyarországon mint leleplezendő izgalmas. „Leplezzük le az ármánykodó háttérhatalmat” – mondhatnánk sok éves tapasztalatokat összegezve, pedig ennél lenne fontosabb dolgunk.

Több mint izgalmas lenne például arról látni játékfilmet, hogy hogyan működik Magyarországon a koalíciós politika (mint a Borgen-ben). Vagy arról, hogy milyen szorításban dolgozik a miniszterelnök (mint a Borgen-ben). Vagy arról, hogyan cserélődnek a kormánytagok, és micsoda játszmák zajlanak folyamatosan (erről is bőven tudósít a dán sorozat).

S hogy miért lenne fontos mindennek a látása? Azért, mert egy ilyen sorozat voltaképpen hatással van, illetve lehet a nemzeti közszellem alakulására. Nem az által, hogy az alkotók ilyen vagy olyan propagandát folytatnak, hanem az által, hogy azt mondják nekünk: emberek, lássátok, így néz ki a politika világa, amelyben rengeteg érték is van a múlandó és értéktelen dolgok mellett! S hogy melyek lehetnek az értékes dolgok, amelyeket látnunk kellene? Bátorság, következetesség, kompromisszumkészség, hitelesség – hogy csak négy dolgot mondjak.  egy filmsorozat tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy egy ország elé tükröt tartson: ilyenek vagyunk!

Viszont valami oka csak van annak, hogy Magyarországon ilyen filmek nem készülnek, és az alkotók nem akarnak megmutatni minket magunknak. Azt hiszem, a fő ok az, hogy mennyire hiszünk abban, hogy a filmek által „mehet előbbre a világ”. A dán sorozatból szinte süt, hogy az egész, amit újra megmutatnak (a sorozat 2012-es), valójában egyenesen következik a dán történelemből. Én nagyon mélyen nem ismerem ezt a történelmet, de a skandináv országok múltjából talán ezt ismerem a leginkább. S ez a történelem tele van annak példáival, hogy a társadalom alulról szervezi meg magát, s hisz abban, hogy a politikát a közös történelmi múlt formálja. Aki megnézi a Borgen-t, elámul, hogy bármekkorák is a politikai feszültségek és koalíciós villongások, az egész mögött, mintha lenne egy láthatatlan közös alapzat.

Lehet, hogy Magyarországon azért nem akarjuk láttatni a politikát, mert egy ilyen filmes láttatás is csak arról tudna mesélni, hogy mennyire reménytelenül széttagolt ez az ország? Lehet, hogy a filmesek úgy gondolják: ők semmi olyasmit nem tudnának mutatni, amit a napi- és hetilapok, internetes portálok ne mutattak volna meg már ezerszer? Ha így gondolják, tévednek.

Rá kell jönnünk, hogy valójában – képi értelemben – teljesen a nullán állunk. Nem csak az a baj tehát, hogy a rendszerváltás utáni harminc évről nem készültek filmek, de a korábbi másfél évszázadról sem. Pedig lenne mit elmesélni akár például a dualizmus évtizedeiről is. Olvasva korabeli emlékiratokat, összeszorul az olvasó szíve, hogy mennyi az elmeséletlen történet. Sajnos, a magyar politikatörténet nagy és kevésbé nagy, de érdekes alakjai nagy részben tankönyvek megtanulandó leckéi, a helyett, hogy vizuális sztorik izgalmas figurái lennének.

De persze valahol én még ezt is megértem. Hiszen például hogyan lehetne filmet csinálni – találomra mondok példát – Podmaniczky Frigyesről. Szép, hogy utca van róla elnevezve, és körülbelül ennyi is a tudásunk róla. Az, hogy a maga korában nem csak jelentős politikus volt, de kiváló mai filmalak lehetne – nos, ez fel sem vetőik, mert – úgy látom – a kollektív tudásban sem ő, sem más nincs nagyon benne.

Mert hát voltaképpen az dönti el, hogy miről és hogyan készül film, hogy a film készítői számíthatnak-e arra, hogy a néző rezonál a mű főszereplőjére és a problémára. Vajon rezonálnánk-e arra, hogy dualizmus és Podmaniczky. Gyaníthatóan egyáltalán nem.

Akárhogyan is: a politika nem maradhat képi önreflexió nélkül. Külföldön az elmúlt évtizedben hihetetlenül érdekes sorozatok készültek, és ezek azért rendkívül érdekesek, mert abból indulnak ki, hogy az emberek számára fontos a politika. Magyarországon pedig (minden ellenkező híreszteléssel szemben) mintha nem lenne fontos.

amelyek új színekben ábrázolják a politikát. Ha ez elmarad, akkor amerikai, olasz, dán és egyéb sorozatokból kell megtanulnunk azt, amit a magunk történelméből nem tudunk megtanulni.