Lele
Egész áldott nap Béla bácsi kocsmájában ült. Nem tudtam úgy odamenni, hogy ne találtam volna ott, állandó helyén, a sarokban, a bejárattól jobbra. Ott ült mindig ugyanabban a koszlott vadászpulóverben és a mohazöld munkásnadrágban, függetlenül attól, kánikula volt épp vagy farkasordító hideg. Előtte, az asztalon néhány pohár. Az egyikben még valamennyi fröccs, a többi falán már csak az odaszáradt borhab. Lele egész nap fröccsözött. Száraz, fehér kisfröccs, ez volt a menü, ettől eltérni soha nem láttam. Ebből viszont naponta tizenöt-húsz, komótosan, késő délelőttől zárásig. Hozzá a klasszikus, barna Szofi, a puha dobozos tigris Szofi, minimum két dobozzal naponta. Lelét valójában Feri bácsinak hívták, de senki nem szólította így. Lele volt mindenkinek, talán még a feleségének és a lányának is. Igazi erdei ember volt, az egyetlen ebből a fajtából, akit ismertem. Nem az a kocsmai, nagyotmondó vadászféle, akiből elég sokat látni, és aki amint belekezd egy újabb vadásztörténetbe, már tudni lehet, hogy jó, ha a fele igaz. Lele igazi vadász volt, olyan, mint Hemingway korai novelláinak hőse, Nick Adams. Bennem legalábbis így él, ilyennek láttam akkoriban, kamaszfejjel. Ha nem kérdezték, nem beszélt. Ült a füstfelhőben, nyammogott a fogatlan szájával, nézett maga elé. Néha mintha magában motyogott volna valamit, de azt is hamar befejezte, megrándította a vállát, és újra bezárkózott a tigris Szofi markáns aurájába. Barátommal gyakran jártunk Béla bácsi kocsmájába, megfogott minket a hely rusztikus levegője, a falra lógatott szarvas- és őztrófeák, vaddisznóbőrök és muflonkampók látványa. Úgy éreztük magunkat, mintha mi is egy Hemingway-novella hősei lettünk volna, akik épp most jöttek le a vadonból. Béla bácsinál a kezdetekkor remek tokaji borokat lehetett inni, később aztán a bor lassan ihatatlanná vált, a kocsma sem ment jól, de ez egy másik történet, happy end nélkül, természetesen. Ez az említett barátom az apja révén jóban volt Lelével, tegezte, ami nagyon imponált nekem.
