A két Adolf

A két Adolf ki nem állhatta egymást. Ugyan a német valószínűleg nem ismerte az angolt, az angol biztos nem szerette a németet. Az angol Adolf (Herbert Lionel Adolphus Hart) a második világháborúban az angol hírszerzésnek, az MI5-nak dolgozott, a Bletchley Parkban a kódfejtő Alan Turing is a kollégája volt. Később egy irodán osztozott a híres, szovjeteknek dolgozó kémmel, Anthony Blunttal. Csak találgathatunk, Blunt milyen iratokba lapozhatott bele munkatársa íróasztalán. Annyi biztos, hogy még nem azokba a jogelméleti jegyzetekbe, amelyek később világhírűvé tették az angol Adolfot. A német Adolfnak (Adolf Hitler) biztos nem tetszettek volna az ott leírtak. Azok a sorok ugyanis egy olyan jogelméletet vázolnak fel, amely sikeresen törte meg a korábbi tekintélyelvű jogfelfogást, és tette az angolszász országokban csaknem egyeduralkodó szellemi irányzattá a jogpozitivizmust. Legalábbis így értelmezi a történteket Andrei Marmor, a Cornell Egyetemen tanító jogfilozófus. Véleménye szerint a jogpozitivizmus a náci jogfelfogásra adott intellektuális válasz, amely azért törli ki a jog fogalmából az erkölcsöt, hogy ezzel is arra intsen bennünket, hogy nem minden jog morálisan elfogadható. Azért furcsa ez a megállapítása, mert a tudományos közmegegyezés szerint épp az ellenkezője történt: a rémes náci jog tapasztalatai adtak újra erőt az addigra már sokak által elsiratott természetjogi irányzatnak.

Ezzel az ellentmondással szembesülve csak elmosolyodtam. A mostanában felkapott cancel cul­ture, a törlés kultúrája, lám, a jogelméletet is elérte. Az erkölcsnek még a nyomait is ki kell törölni a jog fogalmából. Mintha most érte volna el az emberiség azt az intellektuális színvonalat, hogy a jog mibenlétéről megkérdőjelezhetetlen tudományos igazságokat fogalmazzon meg. A vízről tényleg meg­alapozottan kijelenthetjük, hogy két hidrogén- és egy oxigénatomból áll. Azonban a jogról azt állítani, hogy egyszerű tény erkölcsi tartalom nélkül, nem tudományos igazság, hanem egyfajta negatív hitvallás. E különbség végső soron abból adódik, hogy az ember a víz tulajdonságait csak felismerte, a jogot viszont ő maga hozta létre. Minden jelenség, amelyet ember alkotott meg, az emberi tökéletlenség következtében csak tökéletlen lehet. A tökéletlenségekről pedig nem tehetők végérvényes állítások.