A turul ezer arca

„Miért van az, hogy ha valami régi jelképet fel akarunk eleveníteni, általában véve nem sikerül?

Mert már nem adekvát. Egyszer egy nagyon tehetséges tanítványom megpróbálta a honfoglalás kori művészetet használni egy korszerű helyzetben, de nem sikerült neki, mert ahhoz az kell, hogy lóháton üljünk, bőrszag legyen körülöttünk, olyan életformánk és gondolkodásmódunk legyen, mint akkor volt. Nem lehet átmenteni a régi formájában, csak adaptálni, szellemében és külsejében is korszerűsíteni. Nekem az egész életem ebben telik, és nagyon nehéz. Kérdés, hogy miben lehetne adekvát ma egy madárábrázolás mint jelkép. Nem tudok kifejezetten ilyet. Nem elég annak örülni, hogy van egy olyan hatalmas múltunk, amiben helye van ennek a csodálatos eurázsiai szimbólumnak? A múltunk nagy, nem a jelenünk. A jelenünkhöz más illik, a meló. Fel kell építeni ezt az országot, már nem is tudom, hanyadszor. Erről az jut eszembe, hogy Ré napisten földre hulló könnyeiből születettek a méhek, ami egy gyönyörű kép. A sólyom és a méh megfért egymással Egyiptomban. Lehet használni ősi szimbólumokat, csak úgy, hogy telibe találjon, érvényes legyen, és ne zavarjon senkit. Úgy kell csinálni, hogy kikezdhetetlen legyen. Belém soha nem tudtak rúgni a másik oldalról. Próbálkoztak, de nem igazán sikerült.

Mi a titka?

Az, hogy nem akarok aktualizálni, az egy kicsit mindig elvesz a dolgokból. Most a Toldit csinálom, és például nem akarom, hogy valaki Toldi Györgyöt az ellenzékkel azonosítsa. Azt kell megtalálni, mi az egyetemes, és arról szólni.

Mi a különbség aktualizálás és korszerűsítés között?

A korszerűség a jövőre vonatkozik, hogyan kellene élnünk, hogyan kellene megmentenünk a jövőnket. Az aktualizálás pedig az, amikor egy pillanatnyi problémára reagálok. Például az, ha lefasisztáznak, és nem bírom megállni, visszavágok. Ez egy múló divat, hogy éppen kit utálunk, kit utálnak, nem kell vele foglalkozni. Szegény Fekete György, mikor meghalt, még utoljára belerúgtak egyet, de most már nem bántják, mert nem aktuális. Az, hogy miért nem sikerül egy jelképet ma használni, részben tehetségtelenség és műveletlenség kérdése is. Jó példa erre az árpádsávos zászló. Nem tudják eltalálni, nem értik, és senkit nem is érdekel, hogy hány sáv volt eredetileg, és annak mi volt az értelme. Pedig a dolog logikája nemcsak a hetes számban van, hanem abban, hogy fogok egy területet, egy vonallal megfelezem, aztán a maradékot is, és újra. Ilyen egyszerű, nyolc sávom lesz, hét vonallal elválasztva, felülről kezdem a pirossal, az alsó fehér lesz. A nyilasok is tök hülyék voltak, odaraktak még egy pirost. Lehetne ez jó hivatkozási alap az árpádsávos zászló védelmében, hogy nem is azt használták, de senkit nem érdekel. Pedig az elszakadt országrészekben Kassától Bártfáig mindenütt ott van, ők megtartották, a szlovákokat ez nem zavarja, a magyarok egy részét meg igen. A műveletlenség és butaság mindkét oldalon csárdást tud járni. Kun Éva, kiváló keramikusművészünk készített Szada főterére egy gyönyörű Turul-Életfát a csodaszarvassal, és belekötött annak idején egy pap, azt hiszem, nem katolikus volt, valami más. Kikérte magának, hogy a keresztény Magyarországon pogány szimbólum legyen. Pedig a kettő nem mond egymásnak ellent, hanem egymásból következik. Egyszóval, mindig bele lehet kötni valamibe, ezért nem kell ezzel foglalkozni, csak jó tartalmat kell adni. A turul esetében nehéz. A német sas le van védve, mert címerállat, ez nem. Tulajdonképpen az sem egyértelmű, miért szedtük elő egyáltalán a XIX. században. A jelkép persze nem azonos a történelmi szereppel. Nem elfelejteni kell, nem erről van szó. De azok a turulmadarak, amelyekkel tele van az ország, szimbólumok akarnak lenni, annak pedig nem jók. Halkan mondom, rendszerint sírkőfaragók szoktak ilyeneket faragni, ehhez nem kell szobrászművésznek lenni. Van egyfajta tehetetlenség abban, hogy nem bírnak, nem akarnak elszakadni ettől a képtől a turulszobrokban. Szétterjeszti a szárnyát, előrenyújtja a fejét, nyitva a csőre, mintha kiáltana, támadni készülne, még stilizálni sem merik.

Talán azért ragaszkodunk hozzá, azért nem merjük elengedni, mert ha fogjuk a múltat, akkor még nagyok vagyunk, csak abban vagyunk nagyok. Ha elengedjük, kicsik leszünk.

Akkor viszont ahhoz a képhez kell visszanyúlni, amikor még nagyok voltunk, a honfoglaláshoz, amikor ezek a jelképek még éltek, érvényesek voltak. Az legyen a minta. A turul nem agresszív, hanem totem­állat, istenmadár volt.”