Madárlátta Pest-Buda

II. évfolyam 28. szám | Meta - Budapesti történetek
2020. július 9.
Tudták, hogy Budapesten kétszázhatvanféle madár fordul elő az országban honos négyszázból? És vajon mennyit ismerünk fel közülük? Szubjektív seregszemle következik fővárosunk madárvilágából.

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Hadd kezdjem egy személyes történettel: a legnagyobb karanténkínunk az lett, hogy az erkélyre napfürdőzni kitett öt darab japán sirálykából egy szarka egy darab féllábút csinált, aki aztán kárfelmérés közben spriccelni kezdett – mire ijedtemben elengedtem, ő pedig rövid szárnyalás után fura meggypiros foltot hagyott a nappali falán. Jó hír, hogy aznap mindannyian mértékletesen vacsoráltunk.

Gyerekkoromban a lépcsőház ablaka alá újságpapírt terítettek, fölötte ugyanis füsti fecskék fészkeltek a dísztelen lámpánál. A téglagyár agyagbányái vonzották őket a vízzel és a sárral, mert bár félénkek, keresik az ember társaságát. Az ablak tavasztól őszig nyitva állt, hogy a szorgos szülők elláthassák a nekik rendelt feladatot. Mi pedig vártuk, hogy mikor dugják ki a kíváncsi fiókák okos fejüket a fészek pereménél. Napjainkban – főképp önkormányzati megbízásból, közegészségügyre hivatkozva – sorra verik le a fészkeket. A nálunk költő 300 ezer fecskepár száma a 2000-es években 100 ezerre apadt, s ott tartunk, hogy végleg eltűnhetnek a fürgén sikló szárnyasok. Szakértők szerint egyébként a macskák és kutyák millióinak ürüléke veszélyesebb a madarakénál, és sok-sok méreg takarítható meg a rovarfogyasztás által.

Első madaraim, a tengelicek a hetvenes években még közönségesnek számítottak, a mindenféle délszaki pintyek meg nem voltak kaphatók. Ma már sokunk csak akkor hall a védett tengelicről, ha olasz vagy román orvvadászok buknak meg a luxuséttermeknek csempészett tetemek százaival a határnál. Pedig tengelic Budapesten is él. Ősszel csapatokba verődik, és úgy bandázza végig a neki tetsző utcákat. Tavaly kétszer is találkoztam velük, alig két-három méter magasan ugráltak ágról ágra eszegetni. Szomorú volt nézni ugyanakkor, hogy mint sietnek el a színes kis csodák mellett a világ elől elzárkózó, füldugós emberek.

Budapesten kétszázhatvanféle tollas-csőrös fordul elő az országban honosnégyszázból. A járókelő ebből jó, ha tucatnyit láthat, de így is számos élménnyel gazdagíthatják a hétköznapokat. Például az Országgyűlés tornyában tanyázó vörös vércse, melynek hangja a szakirodalom szerint nyerítésre hasonlít. Ott vannak a V alakban vonuló ludak vagy az apró őszapók is, amelyek egy alsó ágról olyan őszinte kíváncsisággal vizsgálják a piacra igyekvőt, ahogy az embertársai sose. Vagy a novemberi ködben az újpesti távvezetéken ülő több száz varjú, amelyek károgva emlékeznek azokra az időkre, amikor még akasztott ember várta őket „a város szélinél”.

„Budapesten a madárvédelem 1880-tól jött divatba, akkor helyezték el az első etetőket és odúkat”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés