Mi maradunk – Trianon 101

2020. június 17. 10:45

Máthé Áron
Mandiner
A válasz egész egyszerűen egy erős és magabiztos Magyarország, amelyik a saját hangján szólal meg.

A Mandiner Trianon 101 vitacikksorozata Trianonról és meghaladásáról

 

„Fel kell jutnunk oda, ahonnan megláthatjuk a jövőt. Ezért vagyunk ma itt”

2002 májusában egy félig magyar, félig boszniai szerb barátommal mentem a Fidesz nagygyűlésére. Kevesen gondolták volna, de akik ott voltak, egy történelmi pillanat részesei lehettek. És sokan voltak jelen, és sokan voltak ott lélekben. A Dísz tértől a szomszédos utcákig és feljárókig tolódott ki a több tízezres tömeg. A Vár ódon utcái között, a kora esti órákban egy hatalmas erejű beszéd hangzott el. Egy olyan tömeg hallgatta, amely közösséggé válva ment haza. A 2002-es választási vereség után ekkor indult el a mai napig is együtt levő politikai közösség története.

Alex barátom a maga kissé esetlen magyarságával a következőképpen mesélte budavári élményét mindenkinek: „Mintha szellemek ébredtek volna fel!”

Aznap nem kellett hozzá különösebben érzékeny alkat, hogy így érezzük: egy erő ébredt fel. Egy olyan erő, ami átsegített bennünket a következő nehézségeken, a D-209-es típusú árokbetemetésen, Keller József autópályás kénsav-vadászatán, Gyurcsány debil gyíkjain, IMF-n és a globális pénzügyi válságon is. És 2010-ben kétharmadot ért az annak a beszédnek a hatására kialakult összetartás.

Most újra elhangzott egy történelmi beszéd. A trianoni kirakatper és a koncepciós ítélet akármelyik évfordulóján sincs könnyű helyzetben a szabad Magyarország mindenkori miniszterelnöke, hát még a századik évfordulón. 2020. június 6-án Orbán Viktor azonban egy olyan beszédet mondott Sátoraljaújhelyen, amivel lényegében négyszögesítette a kört.

Ha visszafelé tekintünk, azt láthatjuk, hogy 2010 előtt a rendszerváltás óta nehéz volt bármit mondani. A baloldal fennkölt mismásolásba menekült vagy egyenesen cinikusan vonogatta a vállát. Emlékszünk még arra a bűvszóra, hogy majd az „Európai Unió megold mindent”? Nos, nem oldott meg semmit.

Harminc éve, a rendszerváltás idején mondta ki Antall József az első szavakat,

amelyekkel a felszíni jégbe az első csákányütést mérte. Azt, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érezte magát. Emellé próbálta tenni a visegrádi együttműködést. Ez a kettő jelölte volna a ki a diktatúra utáni Magyarország és az utódállamok viszonyrendszerét, csakhogy sem a külső körülmények, sem pedig belső helyzet nem kedvezett ennek. Ráadásul kiderült, hogy a visegrádi együttműködést be is kell indítani, a gondolatot tettekre kellett váltani. Továbbá az is kiderült, hogy nem elég csak lélekben lenni a határontúliak miniszterelnökének, őket az állampolgárság kötelékével lehet a politikai közösség részévé tenni.

Ha még visszább tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy a szocializmus idején a sunyi hallgatás, a meghátrálás és a lemondás volt a hüvelyujjszabály. Rákosit említeni sem érdemes, Kádár Jánosnál pedig széles volt a skála. 1958-ban kezdődött a marosvásárhelyi „laknak itt magyar nyelven beszélő emberek” megfogalmazással. Folytatódott az 1964-es PB ülésen a rendhagyó eszmefuttatással, amelyben helyett kapott a trianoni igazságtalanság, és az is, hogy „mind az öt szomszédunknál van valami tőlünk” (!), majd lezárult azzal, hogy az egészet a kommunizmus fogja megoldani. Ezután következett a felvidéki magyarok 1968-as cserben hagyása, végül jöttek a Ceaușescu elől való megfutamodások. Igaz, hogy a népi írók körének kezdeményezésre közben sikerült átverni a „kettős kötődés” tételét – vagyis azt, hogy a határontúli alkotók a magyar irodalom részét is képezik. És az is igaz, hogy voltak magyar-magyar irodalmi találkozók, és hogy például a Kriterion román-magyar könyvkiadó tízezres példányszámban jelentetett meg könyveket magyarul – Romániában. Ezeket azonban nem az állampárt és nem Kádár kezdeményezte, sőt, lényegében húzódozásuk mellett ment ez végbe.

Névlegesen persze a szovjet blokkban nem lehetett akármit megcsinálni a magyar kisebbségekkel. És az igaz, hogy Kárpátalján a falig elmentek a magyar közösség tagjai és egy sikeres polgárjogi küzdelmet vívtak meg a nyelvhasználatért a '70-es években, de az is igaz, hogy a Csau-féle nacionálkommunista rezsim falurombolási lépéseire és a magyarság megalázását célzó kampányra a nagy hallgatás volt a válasz. A „lenini nemzetiségi normák” ugyanúgy nem érdekeltek igazából senkit, mint az ezredforduló után a soha meg nem határozott „uniós alapértékek”.

Egyszóval innen kellett fölállnunk.

Trianonban olyan kérdést kaptunk, amit szándékosan úgy fogalmaztak meg, hogy lehetőleg semmilyen körülmények között ne lehessen rá jól válaszolni.

1920 és 1945 között a körülmények miatt persze teljesen jogosan a kézenfekvő, de nehezen megvalósítható választ erőltettük. Csakhogy akkor megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Nálunk nagyobb erők léptek sorompóba, és rosszhiszemű játszmát folytattak velünk (nem csak velünk, hanem a többiekkel is Közép-Európában). 

A megfelelő válaszra a lehetőséget részben az idő hozta meg. Nemcsak Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesésére gondolok, hanem arra, hogy az a Nyugat (valójában már akkor pszeudo-Nyugat), amely a trianoni békét lehető legigazságosabb, legjobb elrendezésnek hirdette, elkezdte önmagát felszámolni. A lehetőség azonban csak lehetőség marad, hanem ragadják meg. Így tehát a választ nekünk magunk kellett és kell megtalálnunk, és ezt most Orbán Viktor mondta ki. A válasz egész egyszerűen egy erős és magabiztos Magyarország, amelyik a saját hangján szólal meg – amelyik hallatni tudja és akarja a hangját, mert van mondanivaló, és van erő, ami ezt alá tudja támasztani. A szavaiból a jövőbe láttunk. Még akkor is, ha egyelőre nem látszik tisztán, hogy ki lesz az említett ötödik trianoni nemzedék. Nemcsak a demográfia kelletlen számai miatt, hanem a kultúra miatt. Vagyis nem csak amiatt, ami az ágyban, hanem ami az agyban van. Vajon a mai huszonévesek tudnának-e még nevetni a Waczak szállón? És megfordítva, vajon ma már nem inkább fenyegető-e, mint humoros a Gyalog galopp „anarchoszindikalista közössége”? Aligha kétséges, hogy mindezek ellenére volt hátborzongató a sátoraljaújhelyi beszéd, mert a jövő még nem látható világába vethetett egy pillantást a hallgatóság. Oda, ahol ezek problémák már nem voltak.

És ha Alex barátom ott lett volna, azt mondta volna: „Szellemek ébredtek fel”. Mert a miniszterelnök által felrajzolt jövőben egy öntudatos Közép-Európa, egy összefüggő Kárpát-medence rajzolódott fel, ahol a „magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”. És akkor talán úgy lehet elmesélni a történetet, ahogyan Alex barátomnak Pável nagypapa megvilágította. Alex ugyanis azt tanulta az iskolában, hogy a magyarok fasiszták. Erre Pável nagyapó elvitte a városban, megmutatott neki egy szecessziós épületet, és azt mondta: „Ezt a Ferenc József építette”. Utána megmutatta neki a betonpanel lakótelepet: „Ezt a Tito építette”. Alex akkor mindent megértett. 

Ahhoz, hogy így mesélhessük a történetünket, ahhoz a miniszterelnök által megfogalmazott és alighanem az egyedül lehetséges választ kell adnunk a trianoni ördöglakat megoldására. Azt, hogy

ne másokhoz méricskéljük magunkat,

ne a kívülről hamisan vagy egyszerűen csak hülyén feltett kérdésekre keresgéljük a választ. Hanem a válasz furcsa módon az, hogy a kérdésre kérdéssel tudjunk felelni. Az, hogy egy magabiztos, és erős Magyarország tudjon kérdést intézni másokhoz. És ez a kérdés Sátoraljaújhelyen lényegében el is hangzott, és valahogy így összegezhetjük: „Mi itt vagyunk ezeregyszáz éve, és itt is fogunk maradni. Ti akartok velünk jönni a felemelkedés útján?”

Várjuk a mindenki számára kedvező válaszokat. Nekünk azonban ezektől a válaszoktól függetlenül az a történelmi hivatásunk minden körülmények között, hogy – a miniszterelnök szavaival – „Szent István koronájának ékkövei ragyogjanak”.

Összesen 20 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az erős és magabiztos Magyarország a jelenlegi ellenzék rémálma. Ők a gyenge és kiszolgáltatott országban érdekeltek.

Válaszok:
Karvaly | 2020. június 17. 11:51

Persze. Mivel ők külföldi cégek és idegen országok képviselői, akik nyilván a saját hasznukat keresik, és számukra nem szempont a helyiek gazdagodása, jólléte.

A legnagyobb baj inkább az volt, hogy kevés volt a nacionalizmusunk, a kiegyezéssel mindent a Habsburgokra bíztunk.

És rólunk mit mondtak?
'Undorító turáni törzs.' (Harold Nicolson trianoni angol fő tárgyaló).
'A Balkán a Rennwegnél kezdődik' (Metternich)
Ha több nacionalizmus lett volna társadalmunkban, akkor védekezett volna az ország 1918. őszén és nem a nagyhatalmak jóindulatára bíztuk volna teljesen a sorsát.
Most majd az Uwrubba (európai) kalifátus és a Mennyei birodalom megegyezésétől függ a sorsunk.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés