Szembenézni Trianonnal

A szerző történész, történelem tankönyvek szerzője

Azt a borzalmas csapást, amit Trianon jelent, a magyarság soha nem tudja kiheverni. Ennek ellenére, épp a maradék magyarság megőrzése érdekében, szembe kell néznünk a történtekkel.

Mindenekelőtt az örökké tartó fájdalom torzító hatásait kell leküzdenünk, mert a történelem tanulságait csak a tények feltárói érthetik meg. Ezért abba kell hagynunk a felelősöknek, bűnbakoknak kinevezettek szinte rögeszmés gyűlöletét, a mindenütt árulókat gyanító „igazság keresést”, mert ez a nemzet állandó megosztottságához, sőt a minden közös cselekvést megakadályozó öngyűlölethez vezet.  Ráadásul súlyos vereségeink nem egy-két ember hibájából következtek be. Szekfű Gyula a második világháború idején – látva hazánk rövidesen bekövetkező újabb katasztrófáját – az okokat kutatva írása címének ezt a sokat mondó Ady verssort adta: „Valahol utat vesztettünk”. E gondolat jegyében kell ma is vizsgálódnunk, s az 1867-es kiegyezés utáni történelmünket áttekintenünk.

Mindenekelőtt szembe kell nézni a kiegyezés felemás hatásával, amely az iparosodás, városiasodás hatalmas fejlődése mellett nem tudta megvalósítani a vidéki Magyarország, a lakosság több mint felét jelentő mezőgazdasági népesség polgárosodását, s a feudális eredetű nagybirtokrendszer göcsös fenntartásával több mint félmillió magyart kényszerített hazája végleges elhagyására. Pedig ezt a fél millió fiatalt, zömében férfit a tömbmagyarság peremén, nekik létrehozott „telepesfalvakban” kellett volna letelepíteni,

Végzetes hiba volt a választójog kiterjesztésének megakadályozása is, aminek következtében az 1910-ben hatályos választójogi törvény rosszabb volt, mint az 1848-as! Akkor ugyanis az összlakosság 7,2%-a szavazhatott, 1910-ben viszont csak 6,4%-a. Ugyanakkor ez az arány Ausztriában 27%, Németországban pedig 22% volt.

A választójog kiterjesztését és a földreformot egyaránt megakadályozó Tisza István-i politika annyira kiélezte a belső ellentéteket, hogy az 1918-ban bekövetkező katasztrofális háborús vereség után az általános elégedetlenség forradalomba torkollott. Ez a forradalmi megújulás biztosíthatta volna a válságból való kiemelkedés jövőbemutató útját, de a parlamentbe be nem engedett szociáldemokrata párt döntő többsége 1919 válságos márciusában a kommunisták mellé állt, lehetővé téve a proletárdiktatúra megteremtését, ami eleve zsákutca volt. Ezzel szemben Ausztriában és Németországban, ahol a szociáldemokrata pártoknak már az első világháború előtt volt parlamenti képviselete, a szociáldemokraták többsége -- 1919 hasonlóan válságos pillanataiban -- nem a kommunisták, hanem a parlamenti munka során megismert polgári pártok mellé állt, így akadályozva meg a kommunisták hatalomra jutását. Németország és Ausztria tehát a parlamentáris demokrácia alapján kezdett hozzá a háború utáni válságból való kilábaláshoz. (Az egy évtizeddel későbbi események egy másik történet részei.)

A Horthy-korszak propagandája Magyarország tragédiájának okát a világháború utáni „forradalmi felfordulásban” jelölte meg, s e hatásos, de félrevezető érvelést napjainkban felújították. Pedig a tények egyértelműek:

Mindezt 1918 tavaszán egyértelműen kinyilvánították. Április 8-án Rómában megrendezték az Osztrák-Magyar Monarchia függetlenné válni akaró népeinek a kongresszusát, amely a rendező nagyhatalmak által támogatott határozatban mondta ki, hogy e nemzetiségek a Monarchiától független állami létet követelnek. Mindebből logikusan következett, hogy a Magyar Királyság lakosságának közel ötven százalékát adó nemzetiségek – a győztes hatalmak biztatására támaszkodva – az elszakadás mellett döntöttek, ami jelentős területi veszteségekhez vezetett. Azt se feledjük, hogy az első világháború az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött, ezért a győztesek Ausztriát és Magyarországot a háború kirobbantóiként is büntették, elhatározva ezen országok feldarabolását. 

A győztesek tehát már a „forradalmi felfordulások” előtt egyértelművé tették, hogy a veszteseket szigorúan meg fogják büntetni. Ebben a szellemben fogalmazták meg a fegyverszüneti szerződéseket is, s a veszteseknek nem volt más választásuk, mint a feltétel nélküli megadás elfogadása. A Bécs által november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti szerződés előírta Ausztria-Magyarország haderejének a teljes leszerelését. Ezt mindkét ország kormányának, tehát a Károlyi-kormánynak is végre kellett hajtania.

Mivel napjainkban, az események századik évfordulójának környékén is tartják magukat az 1920-as években megfogalmazott hazug magyarázatok, amelyek a trianoni diktátum okát a továbbra is folyamatosan elátkozott forradalmi felfordulásokban jelölik meg, ezért újra és újra idézni kell a tényeket, annak ellenére, hogy azok sokakat nem érdekelnek. Tehát: a Központi Hatalmak vezetői 1918 tavaszán, a németek márciusi nagy támadásának elakadását követően sem értették meg, hogy ezt a háborút – az amerikai csapatokkal kiegészült antattal szemben – nem lehet megnyerni. Így a wilsoni 14 pont meghirdetését követően elmulasztották az akkor még emberségesnek ígérkező fegyverszünet megkötését, s országaikat a teljes háborús kimerültségbe hajszolták. Ennek következtében

Hazánkban 1918. október 31-én győzött az őszirózsás forradalom, s a király az ellenzék vezérét, Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormány hozzálátott a parlamentáris demokrácia megteremtéséhez, majd Németország és Ausztria után, 1918. november 16-án kikiáltotta a köztársaságot. Ez alkalommal Károlyi időtálló politikai programot adott, miszerint az „ifjú magyar köztársaság” egyben nemzeti, egyben demokratikus és szociális tartalmú. Ezt a vereség utáni talpra állást, majd felemelkedést biztosító, korszerű Magyarországot teremtő politikát azonban nem sikerült megvalósítani, mert a háborús vereség okozta ellátási nehézségek, valamint az ország egyes területeinek megszállása sokakat kiábrándított a kormányból, s az Oroszországból hazatért és pénzzel bőven ellátott kommunisták vezetésével a szélsőséges irányzatoknak sikerült megdönteniük a köztársaságot, s 1919. március 21-én átvenni a hatalmat.

A kommunista uralom azonban hamarosan csődbe jutott, de augusztus 1-jei bukása után -- az általa alkalmazott vörösterror következtében – a szélsőséges jobboldal úgy megerősödött, hogy az – fehérterrorral -- meg tudta akadályozni a demokrácia, a köztársaság helyreállítását. Sőt az első világháború előtti politikai kereteket helyreállító Horthy-korszak egy olyan konzervatív ellenforradalmi rendszert hozott létre, amely képtelen volt a már régóta esedékes érdemi reformok megvalósítására. Így Magyarország ismét tévútra került, s a két világháború között sem tudott korszerű parlamentáris demokráciává válni.

Ez utóbbi volt a legsúlyosabb mulasztás, mert a földnélküli vagy csekély tulajdonú földművesek tömegeinek kistulajdonosokká válása – mint Lengyelországban is – megnövelte volna a felelőségteljesen gondolkodó hazafiak számát. Ugyanis meghatározó a jelentősége annak, ha az ország több mint felét az a birtokos paraszti népesség adja, amely hagyománytisztelő, szülőföldjéhez ragaszkodó és gyermekeket vállaló. S azt se feledjük, hogy az individuális magyar lélek a családi gazdaságokban találhatja meg igazán kibontakozásának legjobb lehetőségét. Így ez az új, paraszti réteg a trianoni békével megcsonkított Magyarország gazdasági talpra állásának és népesedési megújulásának egyik legfontosabb részese lehetett volna. A földreform elsikkasztása tehát nemzetellenes bűn volt!

Visszatérve a békeszerződés kérdésére: a győztes hatalmak az 1919. január 18-án kezdődő párizsi békekonferenciára egyetlen vesztes országot sem hívtak meg. Március közepére elkészítették a békeszerződések tervezeteit, s ez után határoztak arról, hogy a vesztes országok az őket érintő béketervezetek kapcsán elmondhatják utólagos észrevételeiket. Ausztria és Magyarország meghívásáról 1919. április 30-án döntöttek, a magyar meghívó átadását azonban a proletárdiktatúra akkor várható bukásától tették függővé. S miután ez május első napjaiban nem történt meg, a „Magyarországi Tanácsköztársaságnak” nem adták át a meghívót. 

A korábban meghívott németek, valamint az osztrákok megjelenhettek a békekonferencián, s az előbbiek május 7-én, az utóbbiak pedig június 2-án átvehették előzetes békefeltételeiket. Észrevételeik hatására mindkét ország elért némi kedvező változtatást. Ausztria pl. Klagenfurt térségére megkapta a népszavazás lehetőségét, az addig vitás nyugat-magyarországi kérdésben pedig a szociáldemokrata osztrák kancellár, Renner a Magyarországról fenyegető bolsevista veszélyre hivatkozva elérte, hogy a terület egészét Ausztriának ítélték.

ezért hazánk küldöttsége csak a győztesek utasítása szerinti, általános és titkos magyar választójogi rendelet megalkotása, valamint a baloldali politikusokból is álló „koncentrációs” kormány megalakulása után, 1920. január 5-én utazhatott el Párizsba. Az Apponyi Albert vezette békeküldöttség január 15-én vette át a békefeltételeket, amelyekre másnap kellett válaszolnia. A január 16-án Apponyi által előterjesztett magyar álláspont és bizonyító anyag, mindenekelőtt a Teleki Pál vezetésével már 1919 februárjára elkészített vörös térkép meghökkentette a békecsinálókat.

A magyar kormány 1920 február 12-én benyújtott írásos észrevételei után Lloyd George brit miniszterelnök a Kormányfők Tanácsának március 3-ai ülésén kijelentette: mivel a béketervezet alapján a teljes magyar népesség egyharmada idegen uralom alá kerülne, ez nyilvánvaló igazságtalanság, amit helyre kell hoznunk. Egyetértett vele Nitti olasz miniszterelnök is, a franciák viszont ellenezték. A magyarokkal rokonszenvező amerikaiak pedig nem voltak jelen, mert már decemberben elhagyták a konferenciát.

A szenvedélyes vita után azonban a brit miniszterelnöknek rá kellett döbbennie, hogy a békekonferencia 1919 nyarán, Németország és Ausztria meghallgatását követően a magyar határokat is véglegesítette és kihirdette, s ebben ő maga is részt vett. Ezt követően Lloyd George sem szorgalmazta az újratárgyalást, mert az megzavarta volna a győztes nagyhatalmak és a Magyarországot körülvevő kis szövetségeseik jó viszonyát, akik e nagyhatalmak hallgatólagos jóváhagyásával részint már be is rendezkedtek a tőlünk elvett területeken.

Joggal vetődik fel a kérdés, ha a magyar békeküldöttség által előterjesztett – és a valóságnak megfelelő – bizonyító anyag ilyen erőteljes hatást váltott ki 1920 februárjában és márciusában, ez nyilván nem lett volna kisebb hatású akkor sem, ha azt a meg nem döntött magyar köztársaság küldöttsége terjeszthette volna elő – az osztrákokkal egyidőben – 1919 júniusában. Erre azonban a kommün hatalomra jutása miatt nem kerülhetett sor.

Azt se feledjük, hogy a köztársaság békeküldöttsége hivatkozhatott volna a nemzetiségek teljes szabadságát, sőt autonómiáját biztosító magyar törvényekre, amelyeket a Károlyi-kormányzat épp a békekonferenciára való alapos előkészületek részeként alkotott meg. Mindez azonban 1920 elején értelmetlenné vált, annál is inkább, mert a magyar-kérdés iránt legfogékonyabb amerikaiak már nem vettek részt a békekonferencia munkájában, de a nyilvánosság mellőzésével megtették utólagos észrevételüket: „Az amerikai kormány szíve ellenére fogadja el azt a döntést, hogy nem írnak ki népszavazást a magyar határok végleges vonalának meghatározására. Úgy véli, hogy a határok számos vonatkozásban nem felelnek meg az etnikai követelményeknek, sem a gazdasági szükségszerűségnek, és hogy jelentős módosításokat kellene rajtuk végrehajtani.”

Az történt tehát, hogy a négy győztes nagyhatalom közül három nem értett egyet a Magyarországot sújtó békeszerződéssel, de mert az említett, általuk későn megtudott igazságtalanságokra a magyarok idejekorán nem tudták felhívni a figyelmüket, tudomásul vették a kialakult helyzetet. Óhatatlanul eszünkbe jutnak Ady szavai: „Mi mindig mindenről elkésünk…”

Végül a bűnbakkeresés, az árulózás kényszeréről. Egy közösség az őt ért nagyon súlyos vereséget és az azt követő igazságtalan megtorlást könnyebben viseli el, ha néhány személy hibájának, árulásának tudhatja be a történteket. Keserű felháborodását ezen személyekre zúdíthatja, ezek szidalmazásával, gyalázásával részben csillapítani tudja tehetetlen dühét, és elviselhetőbbé tenni a vereség szégyenét. A kérdésről Németh László Áruló című drámájában Görgei a következőket mondja:

Sőt a „hazugság sokkal jobban hasonlít az igazsághoz, s ahhoz, amit az emberek az igazságtól várnak, mint maga az igazság”. S mindezt a történelmi mértékű vereségre így alkalmazza: a nép a „bukásban csak úgy őrizheti meg az önérzetét, ha tovább hisz… a legyőzhetetlenségben. S ezért kell Görgei Arthurnak árulónak lenni.”

Egy kis népnek tehát szüksége van az árulókra, hogy a vereségei után talpra tudjon állni. Ez azonban nem maradhat örök állapot, ezért – idézve Görgei drámát záró szavait – „nem utolsó szerep a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkodásra s önismeretre tanítani”. Ehhez viszont az is szükséges lenne, hogy az árulóknak tekintettek gondolataihoz hozzáférhessen a nemzet.