A liberalizmus lehetetlensége – James Fitzjames Stephen könyvéről

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – ez a címe a magyarul először most, a Századvég gondozásában megjelent kötetnek, amit egy brit jogtörténész, bíró és jogtanácsos, James Fitzjames Stephen írt, s először 1873-ban jelent meg, válaszul a liberalizmus egyik alapszerzőjének, John Stuart Millnek A szabadságról című munkájára. 

Jellemző, hogy Millt ismeri az érdeklődő magyar közönség, Fitzhames Stephent viszont nem. 

Mill más munkáiban egyenlőségpárti elképzeléseket vázol fel, utilitarista filozófiát fogalmaz meg („a hasznosságot tekintem minden etikai kérdés végső alapjának; a szó legtágabb értelmében, mely szerint a fejlődő lénynek tekintett ember tartós, nem változó érdekein alapul”), és optimista, haladáspárti nézeteket fejt ki. 

Mindezzel megy szembe az angol jogtanácsos, akinek érvelése annyira szimpatikus volt a korabeli toryknak, hogy azon sajnálkoztak: bírói mivolta miatt nem tehetik meg pártjuk prominens politikusává. Nem mintha James Fitzjames Stephen konzervatív lett volna;

de semmiképp sem volt pusztán a status quo híve, sem az ancien régime-é; szóval nem védelmezte sem a feudális világot, sem az abszolút monarchiákat, nem tagadta a változások gyakran hasznos mivoltát, és az sem mondható, hogy különösebben vallásos lett volna, habár elismerően beszélt az intézményes vallásokról, és filozófiai alapon fogadja el a Teremtő létét.

Azaz Fitzjames könyve a Mill-féle pozitivista és kollektivista liberalizmus kritikája – jegyzi meg a kötet bevezető tanulmányában Molnár Attila Károly és Pető Zoltán –, szemben a régebbi, Tocqueville- és Acton-féle liberalizmussal. A szerző kora liberálisainak számos eredményével és akár céljával is egyetért, de mindezt megalapozó elméleteiket viszont veszélyesnek, idealistának látja, amelyek félreértik az embert és a világot. 

*

A kötet lényege, hogy Fitzjames következetesen rámutat: a liberálisok elképzeléseivel szemben a tartalom is fontos, nem csak a forma. Azaz míg a liberálisok olyan kereteket akarnak teremteni és ezeket a kereteket mindenkivel elfogadtatni, amelyekben a lehető legnagyobb lehet a szabadság (ehhez pedig szerintük egyenlőség és testvériség kell); addig Fitzjames épp azt mutatja be, hogy e keretek közt nem lehetséges bármiféle tartalom, szükségszerűen választani kell. 

Fitzjames kimutatja, hogy nagyon különböző életformák nem tudnak egymással egy időben, egy helyen megférni, s azt is szellemesen bizonyítja, hogy a Mill-féle sérelem-elv megvalósíthatatlan, és a kényszert a társadalom és a politikai hatalom sokkal szélesebb körben kénytelen alkalmazni, mint azt Mill elképzelte. Már csak azért is, mert például a közerkölcs tekintetében olyan konszenzusra lenne szükség a kényszer visszaszorításához, amilyen konszenzus sosem lesz. 

Az egyenlőség tekintetében Fitzjames ugyan megjegyzi, hogy semmi kedve megvédelmezni a forradalom előtti Franciaország rangkórságát, ugyanakkor úgy véli, ha nem is maradnak meg a feudális hierarchikus társadalmak, az emberek közt egy egészséges társadalomban így is, úgy is lesznek egyenlőtlenségek, s nem csak a gazdaság területén. Így leginkább a bírók előtti egyenlőség az, amit ő el tud fogadni. 

Fitzjames Stephen lényegében „antiegalitárius volt, mivel az egyenlőséget a szabadsággal ellentétesnek tartotta, és a kettő közül a szabadságot választotta”. A szabadság ugyanis egyenlőtlenséget szül. Jó érzékkel emlegeti Fitzjames az Egyesült Államokat, mint ahol az ő korában valamiféle eszményi egyenlőség lenne a mérce – csakhogy, teszi hozzá, ez nem véletlen, hiszen

tehát rangkórság lett volna a részükről ennek ellenkezőjét eljátszani. Viszont, teszi hozzá, idővel valószínűleg az amerikai társadalomban is kialakulnak egyenlőtlenségek (valójában már az ő korában is voltak, John Adams, az Egyesült Államok második elnöke pedig már megfogalmazta, hogy egy formális hierarchiától mentes, szabad társadalomban úgyis kialakul egy „természetes arisztokrácia”).

Stephen a demokráciáról, azaz az általános választójogról úgy vélekedik, hogy az valójában nem adja az emberek kezébe a hatalmat: a politikai hatalom ugyanis maximum a formáját változtatja, nem a természetetét, azaz úgyis a legerősebb lesz hatalmon. Egy demokráciában ehhez csak annyi kell, hogy begyűjtse a legtöbb ember szavazatát, amit meg fog tenni. Azaz csak a legitimáció elve változik, semmi más. 

Úgyszintén nekimegy a szerző az állam és egyház liberális szétválasztásának, mondván, hogy a két terület nem a cselekvések más körét szankcionálja, hanem ugyanazokat szankcionálják, csak máshogy. A vallásos ember számára az egész életnek van spirituális jelentősége, az ő szempontjából tehát nem lehet különbséget tenni vallási szféra, magánszféra és politikai szféra között. 

Az angol bíró úgy látja,

amikor túlzottan bízik egyrészt az oktatásban, másrészt abban, hogy a haladás majd felszámolja a kényszert, és mindenki, az egész emberiség testvérként tekint majd egymásra. Fitzjames éleslátóan megjegyzi: az emberiség testvérisége tanának általános elfogadtatásához valójában vallási autoritásra van szükség, tehát arra, hogy elfogadjuk, hogy Isten ezt várja tőlünk – azonban Mill és társai ellenzik ezt a vallási autoritást, tehát kihúzzák a talajt kedvenc eszméjük alól. 

Stephen ezzel szemben realista emberképpel rendelkezik: „bár egyik ember sem teljesen jó vagy teljesen rossz, mégis, ha és ameddig, az emberek jók és rosszak, nem testvérek, hanem ellenségek, vagy – ha ez a kifejezés jobban tetszik – ellenségeskedő testvérek”. 

Az egyébként körültekintően és angolos udvariassággal fogalmazó jogtanácsos – mondhatjuk – kifejezett undorral ír „az emberiség elvont szeretetének” gondolatáról, hiszen szerinte indokolatlan mindenkit ugyanúgy szeretni, akár kiérdemelte azt az illető, akár nem. Sőt: „a francia módja az emberiség szeretetének az egyike a számos, legnehezebben megbocsátható bűnnek”. 

A felvilágosult, önbelátáson alapuló konszenzus márcsak ezért sem valósítható meg. Kényszerre szükség van a szabad és rendezett élet biztosítása érdekében, és a közerkölcsöt, a többségi társadalmat gyengítő, disszenter kisebbség államilag kényszeríthető (ez nem etnikai kisebbséget jelent, hanem jelentősen eltérő erkölcsöket hirdető kisebbséget).

csak az erő rejtettebbé válik, miközben a modern államok összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel rendelkeznek, mint a középkori feudális államok. 

A feszültségek és konfliktusok nélküli világ amúgy is borzalmas, teremtő energiák nélküli világ volna. Stephen többször megjegyzi, hogy a haladás és fokozódó civilizáltság velejárója a férfias erő csökkenése, lényegében az elpuhulás. A cél nem az erő, a konfliktus, a feszültségek megszüntetése, hanem kordában tartása. 

*

A kortárs magyar gondolkodás egyik bevett meggyőződése a konzervativizmussal kapcsolatban, hogy az angolszász konzervatív gondolatkör elfogadható és beilleszthető kortárs, demokrata meggyőződésünkbe, ellenben a kontinentális, francia, német, spanyol ellenforradalmárok veszélyes fasiszták és erőszakpártiak voltak. Ennek az elképzelésnek megvannak a maga gyökerei, mindenesetre nem csak az gyengíti, hogy az angolszászok sem egyfélék, valójában számos irányzat megtalálható köztük, hanem az is, hogy angolszászok és kontinentálisok keresztbe-kasul hivatkoznak egymásra. 

A Századvég által úgyszintén most megjelentetett – később recenzálandó – Joseph de Maistre elismerősen nyilatkozott Edmund Burke-ről, akinek a francia forradalmat bíráló töprenségeit,

A francia ellenforradalmárokon nőtt fel Robert Nisbet amerikai konzervatív szociológus. Joseph de Maistre-t pedig egyetértőleg idézi többek közt John Henry Newman, a XVI. Benedek pápa által boldoggá avatott angol konvertita bíboros; és – láss csodát – többször is James Fitzjames Stephen. 

Stephen egyetértőleg idézi de Maistre-t vallás és politika, egyház és állam, valamint a kényszer szükségességének tekintetében is, és osztja az emberi állapotról, az ember örök helyzetéről (a conditio humanáról) szóló, augusztiniánus (ágostoni) álláspontját is, miszerint a tökéletlenség, a szenvedés és a kényszer, az erőszak kiküszöbölhetetlen a világból. (Fitzjames álláspontja azonban nem keverendő össze a kor divatos eszméjével, a szociáldarwinizmussal.) 

Végső soron James Fitzjames Stephen azt mondja: „Minden ember, aki a világra született, olyan helyzetben találja magát, amelyben egy sor szükséglet, szenvedély, képesség és különféle fajtájú erő fölött rendelkezik, és amelyben néhány, jobb vagy rosszabb dolog elérhető a számára. (...) Néhányan közöttetek boldogok; ez a legjobb számukra. Néhányan boldogtalanok; okvetlenül engedjétek, hogy ők megsegítsék magukat a kijelölt módon; engedjétek, hogy mások megsegítsék őket a kijelölt feltételekkel, ám amikor mindent megtettek, még akkor is sokat kell elviselniük. Viseld el, ahogyan tudod, és akár boldogságban, akár nyomorúságban, de vidd magaddal a gondolatot, hogy az a különös világ, amelyben élsz, úgy tűnik, minden, és ti magatok, akik benne vagytok, nem teljesen abból valók vagytok.”

S még egy, izgalmas gondolat: „Az én szememben erkölcstelen és férfiatlan dolog a lázadás, az elkerülhetetlen rosszal szembeni türelmetlenség, az indokolatlan, válogatás nélküli vonzalom mindenféle ember iránt, akár kiérdemelték ezt, akár nem, és különösképpen a gyenge és rosszul kordában tartott szimpátia azok iránt, akik saját hibájukból szenvednek. Vannak szenvedések, amelyeket én például nem szeretnék sem enyhíteni, sem megakadályozni. Hagynám a törvényt, hogy beteljesüljön.”

Feltehetjük a kérdést ugyanakkor: mi van, ha Mill elképzelése vált világrenddé? Válaszunk az, hogy

ami – mondja de Maistre – nem lehet tartós, hiszen önfelszámoló rend. A lázadás rendje rendetlen, az ellenlázadás pedig férfias dolog: a normalitás restaurációja. 

James Fitzjames Stephen: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Századvég, 2019.