Uruguay

2020. május 21.

Hegyi Zoltán

Freud azt mondja, hogy aki nem érti meg, hogyan keletkeznek az álmok, hiába igyekszik megérteni a fóbiákat, a kényszerképzeteket és sok egyebet. Azt is írja még az Álomfejtésben (hol máshol), hogy ha az álomtartalomban fellépő elemek eredetét illetően az ember a saját tapasztalataihoz fordul, akkor először is azt a megállapítást kell tennie, hogy minden álom kapcsolódik a legutóbbi nap élményeihez. Ezek szerint még nagyobb a baj, mint gondoltam. A minap azt álmodtam ugyanis, hogy uruguayi vagyok. Csak így, egyszerűen ennyit. Nem volt semmi mellékszál, cselekmény vagy pláne előzmény, hogy mit tudom én, kaptam egy mezt Suáreztől, vagy el kellett vezényelnem az uruguayi himnuszt (Keletiek, a haza vagy a sír!), amelynek a zenéjét egyébként egy magyar, Debály Ferenc József szerzette, semmi ilyesmi. Csupán éreztem, sőt tudtam, hogy uruguayi vagyok. Ezt a tudást magát álmodtam meg tehát. Így is ébredtem fel, kinyitottam a szememet, és emlékeztem rá, hogy álmomban urug­uayi voltam, de az is világos lett azonnal, hogy már nem vagyok az, hanem inkább magyar vagyok megint. De ez a dolog, a megmagyarázhatatlan, átmeneti uruguayiságom nem hagyott nyugodni. Bizonytalanságomat fokozta, hogy a legnagyobb szaktekintélyeknél, így a már említett Freudnál, illetve Jungnál, sőt Krúdy Gyulánál sem találtam magyarázatot az esetre. Mindenesetre Uruguay befészkelte magát a mindennapjaimba. Talán oda kellene mennem. Vagy nem. Ki tud manapság már bármi biztosat?

Illetve két dolog biztos. Az egyik a bizonytalanság, a másik, hogy az emberiség hatalmas utat járt be a melltartópánttól az orrpántig. Már úgy a közbeszédet nézve, illetve hallgatva. Alig néhány évtizeddel azután, hogy a nemzetközi melltartólobbi eltörölte a hatvanas éveket, azon ment a vita, hogy a kilátszó, kivillanó, felsejlő, megjelenő melltartópánt vajon szexi vagy inkább triviális, mint a ribancrendszám-tangabugyi kombó állandósult jelenléte bármely szaküzletben, ahol indokoltnak tűnt egy guggolás művészi kivitelezése. A végén már egy cipőboltba sem mert bemenni az ember, pedig hol voltunk még a #metoo elhatalmasodásától, ami után a napra lehetett nézni, de nőre nem. Most meg még visszasírjuk azt is, mert a vágy titokzatos tárgya immár egy stabil orrpánttal ellátott arcmaszk, amelyben pont annyi a rafinált vagy közönséges (mindegy már) erotika, mint egy foghúzásban.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés