Jó lenne, ha tudnánk fékezni – Wolf Kati a Mandinernek

Vasárnap éjféltől megszűnt a kijárási korlátozás. Betartotta a tilalmi előírásokat? Hogy viselte, és most hogy van?

Abszolút betartottam. Nagyjából most is csak akkor megyek el itthonról, ha be kell vásárolni, amit lehet, online intézek. Itthon vagyunk, tanulunk a gyerekekkel. Adottak a feladatok: legyen meleg kaja, legyen kész a lecke, legyen nagyjából rend, közben menjünk is ki kicsit a szabadba, ezek teljesen kitöltik a hétköznapokat. Hatvan napja tart ez az állapot, brutális szám, de ha visszagondolok, nagyon gyorsan el is ment. Hullámzóan vagyok, mint mindenki, néha kicsit elszontyolodom, nekem még messze az alagút vége, nem is nagyon látom. A mi szakmánk a legutolsó, ami vissza fog rendeződni. Az emberek csak akkor mernek majd rendezvényekre, koncertekre menni, amikor már minden más is rendben lesz.

A zenészszakmát elsők között vágta haza a járványügyi vészhelyzet. Mekkora kárt szenvedett el?

Nem vagyok egyedül a veszteséggel. A zenészek bevételének nagyon nagy része a koncertekből áll, ami most nulla.

Előadások, rendezvények sincsenek, augusztus 15-ig nem is lesznek. Remélem, hogy utána rendeződik kicsit a helyzet. 

Milyen projektek dőltek dugába önnél?  

A járvány a lehető legrosszabbkor jött: ha októberben tört volna ki, nincs ilyen nagy bajban az előadóművészet. A szakmában mindenkinek a nyara van tele munkával, a jó idővel elindulnak a szabadtéri rendezvények: a zenészek ilyenkor alapozzák meg az egész évüket. Én is ezt az időszakot szoktam leginkább végigdolgozni. Ne feledkezzünk meg a produkciók mögött álló rengeteg háttéremberről sem – hangtechnikusok, világosítók, szervezők –, nekik még nehezebb a mostani helyzet. Újszerű tervem nem volt egyébként, mindig jövök ki új dalokkal, ezek valamelyest csúsznak most. Emellett az Eurovízió kapcsán szoktak lenni külföldi fellépéseim, tavaly is voltam több országban. Nagy kérdés, hogy ha itthon vissza is áll az élet, ezek a külföldi utazások megmaradnak-e. Nagyon sok rendezvényszervező bízik az augusztus 15-ben, sok koncertemnek van őszi időpontja, imádkozunk, hogy meg is legyenek tartva.

Mi a véleménye a zenészeknek járó szociális alapú támogatásáról? 

Nagyon hamar lépett az előadó-jogvédő meg a szerzői jogvédő iroda is, és mivel mindenkinek egyik pillanatról a másikra tűnt el a keresete, ezért nagyon örültem a kezdeményezésnek – a civakodásnak annál kevésbé. Vagyunk sokan, akik még nem igényeltek, mert van tartalékunk, de ez a járványhelyzet teljesen új, nem tudjuk merre kanyarodik, hogy alakul, ki mikor lesz anyagilag bajban.

mire költ, kit tart el, mennyi tartaléka van. A bajban inkább össze kellene zárniuk az előadóművészeknek, színészeknek. Mindenki eldönthette, hogy beadja-e a pályázatot, hogy szüksége van-e erre a pénzre. Talán megoldás lehetne, ha a támogatás mindenkinek járna, és akkor nem lenne vita; de ezt a kérdést kívülről iszonyú nehéz eldönteni. 

Tárkány-Kovács Bálint a Mandineren megjelent véleménycikkében azt írta, „ha a strandok megnyíltak, hadd koncertezzünk legalább a strandokon, Margitszigeten, kávéházak teraszán, Mercedes gyárban, kórházakban, Ikeában, villamoson!” Egyetért ezzel? 

Ha a járványhelyzet úgy engedi, hogy lehet koncertezni a Margitszigeten, strandokon, akkor hurrá, örülünk neki. Mindenesetre nem tudom, hogy például strandoknak mennyire lesz pénze egy koncertre, szerintem örülnek, ha egyáltalán lesz vendégük. Most nem kiskapukat, hanem igazi megoldásokat kell keresnünk. Alapvetően azt gondolom, hogy a mi szakmánk akkor fog visszatérni teljesen a kerékvágásba, ha van vakcina.

Az meg, ki tudja, mikor lesz. Milyen átmeneti lehetőségek – legyen az egy ösztöndíj-program, vagy több magyar zenét játszani a rádiókba – állnak most a zenészek rendelkezésére? 

A

jó lenne, ha átragadna a tévékre is a példa, valamint ha elgondolkodtatná az eddig külföldi fellépőket preferáló fesztiválszervezőket is. Nyaralni is itthon fogunk, akkor szórakozzunk helyi fellépőkkel.

Hogy néz ki egy napjuk a karanténban? 

Kissé elkanászodtunk: sokkal később kelünk és sokkal később fekszünk, a kettő között pedig igyekszünk elvégezni a feladatokat. A kisebbik lányom tíz, a nagy tizenöt éves. A nagylányom önállóan dolgozik, a kicsivel eleinte döcögtünk a digitális oktatással, egyikünk sem egy kütyümester, de mára már szuperül belejöttünk, már ő is egyedül dolgozik. A tanulást elcsúsztatott ebéd követi, délután kis játék, séta, kicsit mozgunk. Az esték olvasással telnek, visszatértek a hosszú esti mesék, sokkal többet olvasunk, mint máskor. Ezt például nagyon szeretem a karanténban. 

Mit olvasnak?

Már nem mesét, hanem ifjúsági könyveket, most a Percy Jackson-sorozat a sztár. Imádjuk. Görög mitológiai sztorikat dolgoz fel viccesen, fiataloknak szóló szövegekkel. Az én csemetéim mitológiaőrültek, a nagyobbik már PhD-zhetne is belőle. Én is nagyon élvezem, rengeteget nevetünk.

Hogy van lelkileg? Mi a legnehezebb?

Az elején, amikor szembesültem a helyzettel előfordult, hogy elkeseredtem, de hál’ istennek nagyon durva mélypontunk nem volt. Nem volt könnyű a totális átállás: iszonyú pörgős vagyok, nehéz volt kikapcsolni magamban, de sikerült;

Egész egyszerűen nem is gondolok rá, hogy milyen jó lenne ide vagy oda elmenni, egyszerűen azt csinálom, amit most kell csinálnom. Az ötvenedik nap környékén volt egy „Na, most már a rohadt életbe, nagyon unom, elég volt” dühöm, de azon is túlléptem; most megvagyunk. Örülök, hogy jön a jó idő, ráadásul nekünk nagyon jó dolgunk van: van kertünk, ahova ki tudunk menni. Mindig igyekszem tudatosítom magamban, hogy van egy csomó dolog, ami másnak nem adatik meg: van mit ennünk, és nem vagyok magányos, vannak gyerekeim, ráadásul nagyon jó velük lenni. Pokoli lehet most teljesen egyedül, vagy neadjisten egy rossz párkapcsolatban élni, de annak sem lehet egyszerű, aki mondjuk egy nyolcadik emeleti panellakásban él három virgonc gyerekkel. Amikor beborulnék, mindig arra gondolok: nincs még itt a világ vége, nem háború van, csak otthon kell maradni a fenekünkön.

Mennyire tud kreatív lenni bezártságban?

A karantén teljesen átalakítja az alkotást. Bele sem gondolok, hogy milyen lenne énekelni, ezt a részemet teljesen leállítottam, így tudom kordában tartani a ki nem adott energiáimat, amiket a koncerteken megmozgatok magamban. Zeneszerző-szövegírókkal vagyok kapcsolatban, most születik pont szöveg egy új dalomhoz, nem szoktam egyedül ötletelgetni. Más téren nem igazán tudom kiélni magam, például kézműveskedni sem tudok. Barátnőm Péter-Szabó Szilvi, ő elkezdett festeni, eszeveszett gyönyörűségek születnek a kezei alatt. Jó lehet, ha valakiben van ilyen indíttatás, bennem nincs, de nem is érzem igazán hiányát.

Számos alkalommal feltűnik az Ökumenikus Segélyszervezet projektjeiben. Ez lehet egyfajta túlélési stratégia is önnek?

Igen, de nemcsak a járvány idején, hanem mindig az. A Segélyszervezeten keresztül belelátunk olyanok életébe, akik nagyon komoly problémákkal küzdenek. Ez pedig mindig helyrerántja az ember hozzáállását az élethez. Nyilván mindenkinek megvan a gondja, de amikor látsz egy olyan családot, ahol nincs mit enni, a gyerek nem tud iskolába menni, mert nincs táskája, akkor átértékeled a saját életed. Sok megrázó élményem volt már velük, egyszer ellátogattunk a szervezet egyik szociális vezetőjével egy hármasikreket nevelő családhoz. A három kislány közül az egyik nagyon beteg volt, a másik valamennyire, csak a harmadik volt nagyjából egészséges. Az a néhány óra, amíg lent voltunk is kutya kemény volt, de mi becsuktuk magunk mögött az ajtót, kiléptünk ebből a helyzetből, míg az ajtó mögött maradt szülők minden percben azt a valóságot élik minden pokoli gondjával, összes tragédiájával együtt. Ezt látva rájössz, hogy a te életed teljesen rendben van. 

Sokan azt mondják, borítékolható volt a járvány, hiszen keresztül-kasul utaztuk a világot. Nem tudtuk mi az elég? 

Ezekből a tapasztalatokból tanulni kell, de alapvetően erre halad a világ, visszafordulni, visszatérni nem szokott az ember. Ne legyen igazam, de ha lesz is vakcina, vagy valami isteni csoda folytán elmúlik a járvány, sajnos nem gondolom, hogy változtatni fogunk az életmódunkon. Az ember ragadozó, és „megeszi”, amije van, a Földet is, használjuk, elfogyasztjuk.

Nézzük meg, mi volt az IKEA-ban az első nyitási napon: diliház. És én sem vagyok jobb, én is mennék már mindenhova, alig várom, hogy megint valami agyonzsúfolt színházban egymás nyakában ülve nézzünk a barátokkal valami jó kis darabot.

Ön változtat bármit az életén, ha vége ennek az időszaknak?

Eddig is mérges voltam magamra, ha ki kellett dobnom ételt, de most még jobban odafigyelek – ezen sikerült változtatnom. Arra is rádöbbentem, hogy mennyi ruhám van: ha soha többé nem vennék semmit egész életemre bőven elég lenne a ruhatáram, ilyen cipő, olyan cipő, kiskosztüm, télikabát, nyárikabát – persze ez nem fog megakadályozni abban, hogy megvegyem magunknak a nyolcvanadik cipőt meg pólót, ha újra elkezdek jól keresni. Viszont éltem Ázsiában egy évig, és azt tapasztaltam, hogy ott eleve sokkal többet foglalkoznak az egészségükkel, a fizikumukkal, mindenki igyekszik fitt maradni, megelőzni az orvost, foglalkoznak a higiéniával, például mindenhol van kihelyezve kézfertőtlenítő. Ha ott valaki tüsszög vagy köhög, teljesen természetes, hogy maszkot vesz, úgy utazik, dolgozik – ezt érdemes lenne eltanulni, kezet például már egészen jól tudunk mosni két hónap masszív gyakorlás után. Meg érdemes lenne változtatni azon a felfogáson is, hogy betegen járunk dolgozni: ez ugyanis nem hősiesség, hanem felelőtlenség.

***

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Zacher Gáborral, Varga Liviusszal, Rókusfalvy Pállal, Kovács Ákossal, Borbás Marcsival, Győrfi Pállal, Lackfi Jánossal, Gerendai Károllyal, Bagdy Emőkével és Lovasi Andrással) itt érhetők el.