Ebben igazán jezsuita Ferenc pápa

„A jezsuiták szerepe az egyházban: mi lenne a legfontosabb?

Újra és újra fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan tudunk eljutni oda is, ahol az egyházi élet a maga hagyományos kereteivel már határokba ütközik. Van-e erőnk arra, hogy ott nyissunk átjárókat, hogy ott jelenítsük meg az örömhírt, ahová az egyház egyébként már nem jut el? A szerepünk az egyházban olyan, mint amikor egy szőnyegen állunk, és ha a szőnyeg az egyházat jelképezi, akkor mi jezsuitákként az egyik lábunkkal a szőnyegen vagyunk, a másikkal azonban biztos talajt igyekszünk érni azon a területen is, ahol az egyházi élet jól bevált formái már nem láthatók. Ezért fennáll a veszélye annak, és talán mindig is így volt ez, hogy a jezsuitákat gyakran látják a határokon kívül azok, akik görcsösen egyházhűnek igyekeznek tudni magukat. De kívülről is érnek bennünket kritikák, hogy minden látszat ellenére túlzottan is egyházhűek vagyunk. És hát ebben jócskán van is igazság. Mi ugyanis sohasem fogjuk levenni a lábunkat arról a bizonyos szőnyegről. Külön fogadalmunk van a hűségre az egyház középpontja felé, a római pápa felé, amire azért van szükség, hogy el ne tévedjünk a határokon. Szeretem nagyon a kovász evangéliumi képét is.Kinn vagyunk a világban, néha az egyházi élet világosan látható határain túl, és a mi szerepünk, hogy Isten országának kovásza legyünk a határhelyzetekben. A kovász megtágítja a tésztát, könnyedebbé, levegősebbé, nagyobbá, finomabbá teszi, de nem veszíti el önazonosságát.

Ferenc pápa melyik megnyilvánulásaiban a legjezsuitásabb?

Ahogy hozzááll a dolgokhoz: bátor, de megfontolt. Nem ragad bele megcsontosult hagyományokba, hanem meri másként látni és gondolni a dolgokat, anélkül hogy a lényegtől eltávolodna. Mer teret engedni Isten Lelkének, aki néha felforgatja a gondolkodásunkat, és feszegeti a határainkat a nagylelkűség és az irgalom javára. Számomra ez a legmeghatározóbb jezsuita vonása, és a mögötte lévő lelkiség. Ferenc pápa abban is nagyon jezsuita, ahogy figyel Istenre, és ahogy önmagát látja. Egy alkalommal magam hallottam nyilatkozni arról, miként éli meg a vigaszt és a vigasztalanságot, amikor este megáll, és elvégzi az exament, a szerető figyelem imáját. Azt mondta: ilyenkor, azt látva, hogy a dolgok összeállnak, Isten összerendezi a dolgokat, vigasztalást érez a lelkében. A vigasztalanságot pedig akkor éli meg, amikor visszatekintve a napjára azt kell látnia, hogy a saját akaratába ütközik, amikor nem engedte, hogy Isten ereje működjön. Ezek szerint ez az ember pápaként is az examen szellemében, tehát mint jezsuita figyeli Isten tevékenységét az életünkben és a környezetünkben.

Szerinted Magyarországon az egyházi élet mely mozzanataiban szerethető a legjobban?

Nagyon értékelem azt, amikor olyan hívekkel találkozom, akik tudatosan vállalják a hitüket. Magyarországon sokan vannak ilyen emberek – fiatalok és idősebbek egyaránt, akik nemcsak templomba járnak, hanem különböző közösségekhez is tartoznak. Túl mernek nőni a megszokotton, vannak őszinte kérdéseik, és mindent, a közéletet is bátran a hitük fényében igyekeznek látni és értelmezni. Szerethetők azok a próbálkozások is, melyek azt keresik, hogy a hagyományos formákkal együtt hogyan lehet továbblépni, jobban megszólítani az embereket. Aztán az is, amit a szegényekért tesz az egyház, a szerzetesközösségek, az egyházmegyék – nagyon sok jó példa van. Több próbálkozás is létezik a cigányság fölemelésére, és itt nem is csak a roma szakkollégiumokra gondolok, hanem más egyházi intézményekre is, amelyek sokat tesznek azért, hogy a cigányság visszanyerje megtépázott méltóságát. Az is egyértelmű, hogy Magyarországon komoly igény van a lelkiségre. Bámulatos, hogy hány katolikus kisközösség él csak itt Budapesten. Ezek mind nagyon szerethető színfoltjai a magyar egyházi életnek.”