Milyen uniót akarunk valójában?
A közelmúltban számtalan beszélgetésen volt szerencsém részt venni, ahol a fő téma mindig az Európai Unió jövője volt, és természetesen tanult nemzetközi kollégáim legalább olyan tanácstalanok voltak a kérdésben, mint én. A viták során azonban egyre világosabbá vált, hogy az EU mint szervezet raison d’être-je annak belső működését is meg kell hogy határozza, és attól függően, melyik utat választjuk, a mostani viták és konfliktusok nagyobb része akár azonnal értelmét is veszítheti. Ebben a cikkben három lehetséges útról: a politikai, a gazdasági és a geopolitikai ambícióról lesz szó.
Ma egyértelműen az EU politikai megközelítése a legnépszerűbb, ennek mentén alakulnak a viták és a napirendek is. A tagállamok egymást leckéztetik a demokráciáról (kivéve persze, ha nem a liberális brüsszeli elitnek tetsző eredmény jön ki, mint a brexit esetében, mert akkor a demokrácia és a népszavazás rossz, és egyébként is populizmus), az uniós alapértékekről, a sajtószabadságról, a bírósági függetlenségről és más magasztos témákról. Ujjal mutogatunk egymásra, hogy ki a barbár, ki a civilizált, miközben ez a kérdéskör az uniós lakosságot alapvetően nem igazán érdekli.
Kevés dán programozónak és portugál benzinkutasnak fáj a romániai korrupcióellenes küzdelem állása vagy éppen a lengyel bíróságok helyzete. A politikai közbeszédet viszont uralják a témák, amit elsősorban az egyes tagállamok belpolitikai küzdelme gerjeszt. Az EU-ról világszerte egy gyenge, erőtlen, töredezett és impotens hatalom képe rajzolódik ki, amellyel bárki bármit megtehet. Paradox módon tehát az európai uniós értékek bajnokai az EU globális megítélésének rombolásához járulnak hozzá, miközben a „demokrácia-szépségverseny” valójában sem az uniót, sem a tagállamokat nem viszi előre.
