Nem voltak hősök – ha voltak, nem a mi hőseink voltak

1945. február 13-án Budapesten lassan elhallgattak a fegyverek. Két idegen, megszálló nagyhatalom, két közös gyökerű totális diktatúra rendezte egymás között a számlát, az európai civilizáció rovására. Igen, ugyanis Budapest az európai civilizáció egyik fellegvára volt, a Duna Királynője. Mi magyarok pedig a náci és a kommunista rezsimekkel szemben álló polgári szigetnek számítottunk 1944. március 19-ig, még a jogfosztó törvények és egyes barbár cselekedetek ellenére is. A hazánkat megszálló német csapatok nem barátként jöttek, és egyáltalán nem tekintettek ránk barátokként. Untermenschek voltunk a számukra, idegesítő és zavaró tényezők. Fura, hogy mondjuk a román Antonescu-rendszert sokkal jobban kedvelték, mint a „zsidókkal mételyezett”, liberálisnak tekintett Horthy-establishmentet. És 1944. március 19-én megcsináltak nekünk egy rendszerváltást, 1944. október 15-én meg még egyet.

Budapest ostroma során az egyik barbár küzdött a másikkal, a saját nagyhatalmi mérkőzésükben. Miközben a város ostroma folyt, a nácik mögött létesült nyilas uralom bemutatta valódi arcát: a szocializmus útonálló természetét, a géppisztolyra alapozott antiszemitizmussal fűszerezve. Mindeközben a német városparancsnokság a magyar katonákat simán feláldozta, ha kellett. A kitörésről például egészen az utolsó pillanatig elfelejtettek szólni a tehetetlen díszletként viselkedő Hindy Ivánnak, a magyar parancsnoknak.

Ekkor már mind a két oldalon álltak magyar katonák. A németek oldalán egy részük hősiesen harcolt, más részük pedig muszájból, legnagyobb részük pedig egyáltalán nem harcolt. Akik harcoltak, azokat a kilátástalan helyzetért, a szovjetekkel szemben érzett jogos ellenérzéseikért ne ítéljük el. A szovjetek oldalára állt magyar honvédek pedig nem voltak „árulók”, hanem felismerték, hogy minél előbb véget ér ez a borzalmas, pokoli cirkusz, annál jobb a magyar embereknek. Ez vezette a nyilas pártszolgálatosokkal szembeszálló ellenállócsoportok-, a KISKA-Nemzetőr alakulatok tagjait is.

A kitörés maga semmiféle hősiességről nem szól.

A kitörést végrehajtó német csapatok nyomorult, rettegő, leharcolt alakulatok voltak, akiknek parancsnokai a csatornában mászva próbálták elkerülni a fogságot. Nem hősiesen tódultak a szovjetek géppuska és aknatűzébe a Széll Kálmán téren és nem idealizmusból próbáltak a budai hegyeken átvergődni, hanem azért, mert az életüket akarták menteni. Eldobálták fegyvereiket, miközben a szovjetek valóban vadállati kegyetlenséggel vadásztak rájuk. Hol van ebben a hősiesség?

Én nem vitatom el, hogy az 700 ember, aki a kitörő kb. 20 ezer főből eljutott a német frontvonalig, emberfeletti teljesítményt nyújtott. Voltak közöttük magyarok is. De a német védősereg tagjai nem voltak az „európai civilizáció” hősei, és különösen nem a mi hőseink. Ez német-náci (rém)mese volt, nem pedig a mi magyar történetünk. Ahogyan számunkra a szovjetek sem hősök, és nem felszabadítók.

Budapest ostromának hősei maguk a budapesti polgárok voltak. Kibírták, túlélték, elviselték az iszonyatos sorscsapásokat, a nyilasok razziáit, a szovjetek zabrálásait, a megerőszakolásokat. Az ostrom után a budapestiek előjöttek, és újjáépítették a várost.