A demokrácia és a szuverenitás

„Kérdés, hogy egy alaptörvénynek szépnek kell-e lennie, vagy igaznak, ha már a kettő együtt nem megy (pedig jó lenne, ha menne). Mindenesetre az alkotmányozó már 1989-ben is a deklaratív esztétikumra törekedett, amikor hazánkat a nagy alkotmánymódosításban (az 1989. évi XXXI. törvénnyel) azonnal függetlennek nevezte, holott (a szovjet csapatok valóságos ittléte miatt) akkor még nem volt az, majd a deklarációt (csak az államnevet megváltoztatva) az Alaptörvény is átvette, pedig (a NATO-hoz és különösen az EU-hoz való csatlakozásunkkal) Magyarország immár saját akaratából mondott le a szuverenitás külső attribútumainak egy részéről.

Mármost az elég baj, hogy Magyarország nem jogállam, de az nem baj, hogy nem demokratikus jogállam, és főleg nem baj, hogy nem független. Az viszont ugyancsak baj, hogy az Alaptörvény ennek ellenére ezt állítja. A kérdés már csak az, hogy mit kezdjünk mi ezzel.

Mivel az Alaptörvény megalkotói annak idején (ki tudja, miért) minden cirkuszba se illő, vásári komédiát (és füllentést) bevetettek azért, hogy művüket ne lehessen komolyan venni (modern születés a brüsszeli vonatúton, rövidke vita, komikus aláírás és kihirdetés, gránitszilárdság a stabilitásban, az Alaptörvény asztala, átmeneti rendelkezések, a negyedik módosítás, és még hosszan sorolhatnánk), nem csoda, hogy végül sikerrel jártak. Mintha direkt rombolni akarták volna a termék és létrehozója tekintélyét. Ám a mű születésének körülményei sajnálatosan kihatottak a szövegre is.

Ezért a legkevesebb, amit megállapíthatunk, hogy az Alaptörvény jelentős revízióra szorul. Nem látszik azonban, hogy az Országgyűlés foglalkozni kívánna ezzel a feladattal. Eltelt egy újabb évtized, melyben szinte folyamatosan Alaptörvényt módosított, de e munkát nem zárta le – mondjuk – egy 2020. évi I. törvénnyel.

És most már nem is fogja. A jelek szerint az opus magnum tökéletlen, befejezetlen és befejezhetetlen marad, mint a tulajdonságok nélküli ember az eltűnt idő nyomában.”