Húsz év Putyin: hol tart ma Oroszország?

2020. január 2. 13:50
Idén lesznek húszévesek azok az oroszok, akik egész életüket Vlagyimir Putyin vezetése alatt élték le. Mire jutott két évtized alatt Putyin a saját képére alakított rendszerével? Alakul-e már a Putyin utáni Oroszország a mélyben? Mérlegen a putyini világ!

„Ha van Putyin – van Oroszország, ha nincs Putyin – nincs Oroszország!” (Vjacseszlav Vologyin, a Duma elnöke)

 

Ránk tört 2020. Eddigi életünk fontos dolgainak és eseményeinek egész sora lesz idén húszéves: a Harry Potter és a tűz serlege, a Gladiátor, a Meseautó, a PlayStation 2, az első kamerás mobiltelefon, a második generációs Audi A4 – és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin hatalomátvétele Oroszországban. Húsz éve volt, hogy a néhai Borisz Jelcin utoljára dülöngélt ki a Kremlből, és a menet közben odasúgta kiszemelt utódjának, a titkosszolgálati főnök, majd miniszterelnök Putyinnak: „Beregítye Rossziju!”, avagy „Vigyázzon Oroszországra!” 

De vannak még, akik idén húsz évesek lesznek: azok a srácok-lányok innen és túl a Volgán, akiknek Oroszország egyet jelent az országgal, amit Putyin vezet. Idén pipálják a második ikszet azok, akik már nem nézték idegesen a bankszámlájukat Jelcin alatt a késő közszolga-fizetésre várva, akik nem törték a fejüket azon, hogy Mihail Gorbacsov áruló-e vagy megváltó, nem áztak Leonyid Brezsnyev állóvizében, és nem izgultak az űrhajósokért Nyikita Hruscsov alatt. Aki idén tölti be a huszat, az nem ismert más Oroszországot Putyinén kívül.

És húsz év Putyin után kevesen sejthetik, milyen hely lesz a Putyin nélküli Oroszország.

A putyinit viszont megszoktuk. Volt húsz évünk kiismerni: háborúk és hol trikolórral ékes, hol jelöletlen szabadcsapatok jellemezték ott, ahol a NATO bővíteni akart, mindenhol máshol pedig biztonsági játék volt és stabilitás. Akik megélték az orosz kilencvenes éveket, hálásak mindezért – akik viszont nem, azoknak ez már látványosan kevés.

A putyinizmus pedig addig él, amíg előbbiek vannak túlsúlyban. Az orosz államberendezkedés jövője generációs kérdés.

*

Vlagyimir Putyin elnöksége a második csecsen háborúban fogant, amely az orosz terminológiában „észak-kaukázusi terrorellenes offenzívává” nemesült. A nagybeteg Borisz Jelcin úgy adta át a kormányrudat Putyinnak 1999. december 31-én, hogy a beszivárgó csecsen iszlamisták szűk öt hónappal korábban kiáltották ki a dél-oroszországi Dagesztáni Köztársaság függetlenségét, Oroszország pedig október eleje óta aktívan lőtte a csecseneket. Putyinnak szívügye volt az Észak-Kaukázus: nem sokkal korábban mondta bele egy kazah mikrofonba ironikus külpolitikai tételmondatát, miszerint

ha a terroristákat „a vécében fogjuk meg, akkor az illemhelyen lesznek kinyírva, kész”. 

Az, hogy Vlagyimir Putyin az Oroszországot a NATO-val élesen szembefordító elnökként égett bele a nyugati köztudatba, ugyanebben a háborúban gyökerezik: Putyin akkor sértődött meg először a Nyugatra, amikor a csecsenek elleni emberi jogsértésekből nemzetközi botrány lett, miközben az Egyesült Államok – szintén terrorellenes hadjáratban szedett – közel-keleti civil áldozatai mintha senkit nem érdekeltek volna.

Az a Putyin, akinek Bill Clinton 2000-ben még azt mondta, hogy „nincs ellenvetése” Oroszország NATO-csatlakozásával szemben, és akit 2004-ben mosolygó ukrán kislányok és pöttyösinges kisfiúk fogadtak a három szláv testvérnép emlékművénél, azonos azzal a Putyinnal, aki 2007-ben a müncheni biztonsági konferencián az Egyesült Államok „szinte korlátlan” külpolitikai erőfitogtatását kárhoztatta, majd 2008-ban térdre kényszerítette Grúziát, és 2014 óta Ukrajnában machinál.

*

Hogy mi történt a két időszak között, azt nem nehéz kitalálni: a NATO sorozatosan rá-rálépkedett Oroszország geopolitikai tyúkszemeire,

a nagyhatalmi reflex pedig agressziót diktált.

Bár Putyin nem tudta megakadályozni, hogy a moszkvai figyelmeztetések ellenére mind a három balti szovjet utódállam belépjen a NATO-ba, az már az orosz elnök tevékenysége érte el, hogy Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága az ígérgetések szintjén maradt. Az atlanti szövetség 2008-ban belengette a két állam csatlakozásának lehetőségét, Putyin válaszul még ugyanabban az évben öt napra bevonult Grúziába a dél-oszétok és abházok védelmének ürügyén, maga után hagyott két azóta is megoldatlan etnikai konfliktust, és Grúzia NATO-s tervei azóta is a levegőben lógnak.

Ukrajnában az oroszok még kivártak hat évet és egy EU-partnerségi szerződést, de a reakció – a Donyec-medencei szeparatisták anyagi és katonai támogatásának, valamint a Krím népszavazáson keresztüli elfoglalásának képében – ott sem maradt el, s lám, az ukrán NATO-csatlakozási folyamat ügye nem is halad előre. Az pedig, hogy az elvileg minden európai ország előtt nyitott NATO tovább bővüljön, jelen helyzetben szinte teljesen kizárt.

Putyin ugyan hazájára szabadított egy sor nyugati gazdasági szankciót és az oroszok G8-ból való kizárásával belefutott egy komoly külpolitikai blamázsba, de az józan ésszel nem vitatható el tőle, hogy újra komoly katonai hatalommá tette hazáját, olyanná, amely semelyik nagyhatalom stratégiai számításaiból nem maradhat ki semmilyen kérdés kapcsán. Ukrajna jövőjét illetően Oroszország hatalma óriási,

de Szíria és Líbia sorsának ügyében is az oroszoké ma a döntő szó.

Jelcin ingó államgépezete soha nem is álmodhatott volna hasonló helyzetről. Ez csak a Szovjetunió számára volt természetes – de a birodalom összeomlása után ezért a státuszért újra meg kellett küzdenie Moszkvának. 

*

Meg kellett küzdeni a gazdaságért is: bár Oroszország ma sem teljesít fényesen, az orosz GDP Putyin országlása alatt megötszöröződött. A félig viccnek szánt putyini célkitűzés, Portugália egy főre jutó GDP-jének utolérése nem jött össze, de hatodára csökkent a GDP-arányos államadósság, pluszos a költségvetés, és bár a gazdaság inkább stagnál, mintsem hogy növekedne, és a reálbérek is inkább csökkennek, visszakerült az oroszok kezébe a régi szovjet aduász: az, hogy a gazdaság a világ többi részén bekövetkező válságoktól többé-kevésbé függetlenül tudja produkálni azt, amit produkál.

Komoly gazdasági struktúraváltás nem történt,

Oroszország továbbra is jórészt csak kihajítja a világpiacra, amit a földből kihúz;

de amit ebből a struktúrából ki lehetett hozni, azt ki is hozták Putyinék.

Putyin alatt emellett megállni látszik a nagy orosz demográfiai válság: a hazánkéhoz hasonló népességcsökkenési tendencia egy száznegyvenmillió fölötti lakosságszámnál azt eredményezte, hogy egyes években egymilliónál is többel csökkent Oroszország lakossága. Bár a kivándorlás továbbra is erős, a népesség a gazdaság stabilitásának köszönhetően nem csökken, sőt, minimális mértékben növekszik is, a születéskor várható élettartam pedig a 2000-es 65,5 évről tavaly 73,6-ra emelkedett.

Emellett közvetve egyházpolitikai tényezővé is vált az orosz elnök, mert az orosz-ukrán konfliktus egyházi vetületeként elszakadt a orosz ortodox egyháztól az ukrán egyház, mely a moszkvai és a konstantinápolyi patriarkátus közötti kenyértöréshez, a pravoszláv egyház kettászakadásához vezetett – így Oroszország ortodoxait helyesen már nem is nevezhetnénk görögkeletieknek.

*

Emlékezzünk viszont a putyini húsz év áldozataira: Anna Politkovszkajára, a csecsen háborúból tudósító, saját házának liftjében meggyilkolt újságírónőre; Borisz Nyemcov ellenzéki politikusra, akit 2015-ben lőttek agyon csecsen bérgyilkosok a Nagy Moszkva-hídon; és Szergej Szkripal kettős ügynökre, akit Nagy-Britanniában mérgeztek meg – természetesen mindhárom esetben legfeljebb a tettes személye ismert, a felbujtóé nem.

Nehéz húsz év van a Putyin ellen kikelő, majd bebörtönzött Mihail Hodorkovszkij olajmágnás és ellenzéki pártelnök mögött (akinek viszont később megkegyelmezett az elnök); és Alekszej Navalnyij Putyin-ellenes mozgalmár sem alhat nyugodtan, mert hol elfogja egy váratlan és nehezen megmagyarázható allergia a börtönben, hol a pártját és szervezeteit vegzálják különböző akcióik miatt.

*

Putyint eddigi összes indulásakor hatalmas többséggel választották orosz elnökké, és valódi támogatottsága feltehetőleg nincs is messze a választásokon mérttől. A 2010-es évek elejét jellemző tüntetési hullámok az ukránokkal való konfliktus nyomán kitörő népszerűségbe csaptak át, komoly imázsépítési siker volt a 2018-as foci-vb, Putyin pozíciója pedig 2024-ig biztosan stabil – az ezt követő időszakot illetően viszont megszaporodtak a kérdőjelek.

Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő írja új könyvében, hogy „az igazi problémát nem a Nyugat jelenti Moszkva számára, hanem az új független államok Oroszországgal szembeni – más-más eredetű – bizalmatlansága, ami egyre csak nő”. Valóban érdekes, hogy az Oroszországhoz a lehető legszorosabban kötődő

Belarusz vagy Kazahsztán sem ismerték el a Krímet Oroszország részeként,

és ez a lojalitási kérdés paradox módon Putyin személyes sorsát is megpecsételheti. 

Az orosz alkotmány szerint Putyin már nem indulhatna a 2024-es elnökválasztáson az Orosz Föderáció elnöki címéért, a két ciklussal korábbi „helycsere” Dmitrij Medvegyev miniszterelnökkel már nem járható út. Az azonban látható, hogy a saját képükre szabott, autokratikus rendszerben uralkodó vezetők ritkán töltik életük alkonyát kertvárosi villáikban vodkázgatva. Iszlom Karimov üzbég elnököt és Kim Dzsong-il észak-koreai pártfőtitkárt is trónjukon érte a halál, Robert Mugabét Zimbabwében 93 évesen puccsolták meg, és Nurszultan Nazarbajev visszavonult kazah elnök is rájönni látszik arra, hogy hatalma, zsákmánya és a pozíciói csak addig tartanak, amíg az elnöki székben ülve tudja őket védeni.

Nem tudjuk, hogy a 67 éves Putyin valóban elnök akar-e maradni 2024-után, vagy csak nincs „exit-stratégiája”: nem tudja, hogyan garantálja jómódját és büntetlenségét egy olyan országban, amelyet már nem ő vezet.

Szeretné-e vagy nem, annyi biztos:

Putyin a jelenlegi szabályok szerint nem lehet az Orosz Föderáció elnöke 2024 után,

és maga jelentette ki, hogy alkotmányt módosítani nem fog.

Más helyzet lenne persze, ha az elnöklendő államot nem Orosz Föderációnak hívnák, és itt jön a képbe a szovjet utódállamok lojalitása: ha a jószerivel orosz támogatásokból élő Belarusz hajlandó lenne politikailag beolvadni Oroszországba, a létrejövő unióállamot már gond nélkül vezethetné Putyin. Belarusz azonban még nem érzi eléggé fenyegetve magát ahhoz, hogy ezt akarja is: Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök pikírt módon felvetette, hogy ennyi erővel akár Oroszország is beolvadhatna Belaruszba, egyértelműen visszautasítva az intim orosz közeledést.

A félmeztelenül lovagló és vadászó „Vova nagybácsi”, az oroszok macsó imidzsű elnöke választhat: újabb frontot nyit a nyugati határon, vagy keres valami módszert arra, hogy visszavonuljon. Az idő ellene dolgozik: 2024-ig ketyeg az óra, fiatalodni ő sem tud; és egyre többen vannak azok, akik életük zömét Putyin alatt élték le, és már nem elég meggyőző ajánlat nekik az, hogy Putyin jobb elnök, mint Jelcin volt. Nem kizárt, hogy 2024-ban már valaki más fülébe súgják az oroszok: beregítye Rossziju!

A szerző köszönetét fejezi ki alma materének, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumnak, amely az e cikkhez tájékozódási lehetőséget biztosító 2019. nyári moszkvai tanulmányutat szervezte.

Összesen 117 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az országban rend van, fizetik az állami alkalmazottakat és a nyugdíjakat, nem úgy mint Jelcin idejében, amikor demokratikus káosz volt. Viszont a modern iparágakban nincsen fejlődés, nem látok modern orosz elektronikai cuccokat, azaz a helyzet nagyjából olyan, mint valamikor régen volt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés