Találkozni vele olyan, mint egy örkényi helyzetgyakorlat: színre vált a dolgok fonákja. Beszélgetni pedig olyan, mint bármely szólóját lekottázni – nehezített pálya. A címkék, a szavak leperegnek róla, de nem is velük szövetkezett – negyedhangokkal. Lajkó Félix az óév magyar világzenei sikeréről, a másik dimenzióba léptető dallamosságról és a művészi önterápiáról.
Tele volt a média az év végén azzal, hogy ellopták Lajkó Félix hegedűjét halottak napján, a saját kocsijából. Karácsony előtt aztán meglett. Az ön hegedűjére utazhattak?
Biztos, hogy nem. Teljes véletlenség. Nem tudták a fickók, hogy az enyém. Belenyúltak. A hír egyébként nem tőlem származott. Nem akartam ebből bulvárhírt csinálni.
Baljós jelnek vette?
Nem. A hegedű nekem elsősorban eszköz. Hangszer. Nem érzem sem az értékét, sem az eszmei súlyát. Ezért is szúrtam el, hogy ott hagytam a kocsiban.
Ha ez a hegedű ezek szerint nem is a kedvence volt, azért biztosan van olyan hangszere, amelyikhez kötődik.
A hegedűk manapság műkincsek is, mint a festmények, a szobrok, miközben továbbra is a használati értékük kellene számítson. Kár, vagy nem, de ez így van. Egy hegedűst nyilvánvalóan a hangszerei is fejlesztenek, inspirálnak. Ezt a megkerült hegedűt is szeretem.
Balzacot idézve mondta egyszer, hogy mindennek meglelhető a nevetséges oldala, és ha teheti, meg is keresi. Tud ezen az eseten is nevetni?
Persze. A nagy dolgoknak mindig nagy röhej az egyenes következményük.
Örkényi groteszk?
Szeretem Örkényt. Rajta nőttem fel. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen.