Csillagszórás

2019. december 19.
Horváth Júlia Borbála

Amikor nagyanyám meghalt, az ingóságok között rám hagyott egy szobafenyőt is. Mokány kis tűlevelei akkor erősödtek meg igazán, amikor néhány évvel korábban visszakerült hozzá. „Nem lennék növény nálad…” – feddett egyszer, amikor meglátogatott a hajdani aggleánylakban; ruha, könyv, fésű, csat, cucc és hecc keveredett a szőnyegen. Nagyinak szeme se rebbent, nem tétovázott, a húzós szatyrába rejtette a fenyőcskét, és visszavitte oda, ahonnan származott. Napfényes, meleg ablakközbe, hogy ágait újból vaníliaillatú szellő legyezze, a gyökereit szobahőmérsékletű víz  áztassa – télen-nyáron.

Bár nem terveztem, bántott a dolog, hiszen „nem szidott, nem is nézett énrám”, csak vitte a gyerekét, a mindenkori élőlényt, akiért felelősséget vállalt. Gondoltam, megemberelem magam. Legközelebb, amikor tudtam, hogy jön, rendet raktam, locsoltam, kitártam az ablakokat, őt teával, süteménnyel kínáltam.

Néhány héttel később viszont váratlanul állított be. Sokat kellett várni az orvosnál, s fölszaladna szusszanni.  
A földön ruhák, könyvek, fésűk s a többi; és persze kókadó növények. Futó pillantással végigmért, és véletlenül sem ment a virágállványhoz, és nem nyomkodta hüvelykujját a virágcserépbe. Nem volt rá szükség, hiszen távolról látszott, hogy zsendülő zöldek helyett száradt szikek szomorkodtak a sötétítőfüggönyön innen.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés