Előre hozott ünnep a havas homokbuckákon
Egy pesti újságírónak „vadromantika” egy szeretetszolgálat adományokkal megrakott Ford Transit kisbuszán a Dél-Nyírség hófödte buckáin hánykolódni, földutak mély, jégszilánkos tócsáiban rázkódni, miközben homoki tölgyek csoportjai, akácültetvények és kifehérült szántók közül előbukkan egy-egy apró tanya hályogos tekintete. De annak a tízéves fiúcskának milyen lehet, aki most, december közepén is a négyéves korában kapott kisgyerekbiciklijével teszi meg a tanyától a nyírmártonfalvai iskoláig az utat oda és vissza?
Mint valami szilveszteri trombiták, úgy zajonganak a libák a kerítés mögött. Áll Norman, a kiskamasz a tanyaudvaron, szemében harci láz, fogát összeszorítva mondja: „Nehéz, az biztos, fáj a hátam a túl kicsi bringától, de én tudok menni sáros hóban is. Én aztán nekitekerek, belehajtok a tócsába csak azért is. A legnagyobbaknál persze leszállok, hogy ne akadjak el. Nyáron még rosszabb, akkor olyan meleg van, hogy süt a homok rendesen.”
A TETŐ MÁR BE VAN HAJOLVA
Három kilométeres táv ilyen úton, rendkívüli időben akár, reggel, majd délután. Édesanyjának bizonyos szempontból most éppen egy picit könnyebb, de ettől nem vidámabb, sőt… Szóval épp letelt a közfoglalkoztatása, nem kell összehangolni a gyerekhordást a munkával. Az anya az, aki felnőttbiciklijén kíséri Normant úgy, hogy hátul a csomagtartójában a négyéves kislányt szállítja az óvodába. Már amikor nem beteg Lindácska, mert például ilyenkor, a fagyok beálltával gyakran jelez bajt a lázmérő.
