Egy népszavazás emlékezete

2019. december 12.

Sólyom István
Tizenöt év alatt gyökeres változáson ment át a köznyelv, a politikai kommunikáció, de a két nézőpont szembenállása a megváltozott keretek között, ma is világosan tetten érhető.

A kilencvenes évek legelején, egy csendes decemberi  napon fedeztem fel magamnak édesapám Képes Sport- és Labdarúgás-gyűjteményét. A könyvespolcok és az akkurátusan katalogizált sportmagazinok helye a hidegszobában volt, ahová télvíz idején csak felöltözve, percekre lehetett beosonni, titokban. Legalábbis akkor, alig negyedik osztályosként így gondoltam. A szomszédot is nemrég az ottani hidegszobában ravatalozták fel. Halva kelt, mondták az öregek. Csempekályha volt a szobában, de csak nagyobb vendégségek alkalmával használtuk a helyiséget, többnyire zárva tartottuk. Azon a napon, kellő tiszteletadás mellett, fejem búbjáig felöltözve – nehogy édesanyám rájöjjön, hol jártam – lenyomtam a kilincset, és felmarkoltam egy köteg Labdarúgást.

Rá egy évre azon kaptam magam, hogy kedvenc focicsapatom a Budapesti Honvéd, Nagy Antal a legjobb magyar hátvéd, örültem, hogy a magyar válogatott három egymást követő világbajnokságra is kijutott, Portisch Lajosnál nincs nagyobb sakkozó, bár Adorján András szorosan a nyomában van. Talán ezek az önfeledt idők is formálták a nemzeti identitásomhoz köthető bizakodó természetemet. 2004 decemberének elején barátságos meccsen vertük az észteket 5-0-ra, összességében ha vékonyan is, de pozitív mérleggel zártuk az esztendőt. A kettős állampolgárságról szóló ügydöntő népszavazást megelőző kampány ellenére így optimista voltam. Egészséges drukkal vártam a végeredményt, biztos voltam benne, hogy helyükre kerülnek a dolgok, és urnazárás után leszáll a boldogság kék madara.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés