Mi folyik Iránban?

Irán soha nem volt igazán nyugodt ország. Pechjére a Közel-Keleten terül el, ahol az orosz, az arab és a türk világ a Nyugat kedvenc olajmezőivel összeér. Ráadásul az iszlám két nagy ága közül a síita centrumának számító Iránt csak egy szűkös öböl választja el Szaúd-Arábiától, a szunnita iszlám központjától.

És ahogy Irán és Szaúd-Arábia a politikai iszlám két ellenpólusán helyezkednek el, úgy nyugati viszonyrendszerük is homlokegyenest ellentétes: Szaúd-Arábia az Egyesült Államok legerősebb közel-keleti szövetségese, Irán pedig soha nem fogja megbocsátani Amerikának azt, hogy 1953-ban – az iráni olajcégek államosítására adott durva reakcióként – a CIA kivitelezésében megpuccsolta Mohammad Moszadek miniszterelnököt, begyógyíthatatlan sebet ejtve ezzel az ország szuverenitásán. Persze meg lehet kérdőjelezni, mennyire volt demokrata a sah által kijelölt és parlament által megerősített (tehát nem megválasztott) Moszadek, de egy biztos: Irán mindenki másnál húsbavágóbb módon tapasztalta meg, mire is képes a Szabadság-szobor, ha szomjas lesz.

Az, hogy az egykor Párizsban tanult szekuláris muszlimok által vezetett Irán hivatalos neve 1979 óta Iráni Iszlám Köztársaság, hogy az elnökének turbán van a fején, hogy tömegpusztító fegyverei vannak, és hogy az ország testületileg úgy tekint a Nyugatra, ahogy – jelentős részben Egyesült Államok sara. Amerika persze szintén nem felejt: Irán oszlopos tagja a „gonosz tengelyének” – ez az a tengely, amelyen George W. Bush elnök az Amerika-ellenes terroristákat kiképző, nukleáris álmokat dédelgető államokat elhelyezte, melyek a terrorellenes háború fő célpontjaival is egybeesnek.

A hathatós amerikai beavatkozásoknak köszönhetően a tengely közel-keleti tagállamai közül

– és nem Amerikán múlott, hogy Irán nem az. 

Így amikor ma a rezsim ellen lázadó, szabadságjogokat követelő tüntetőkről hallunk, akiknek céljai és érdekei Amerikáéhoz gyanúsan hasonlítanak, meg egy zsarnoki hatalom képe tárul elénk, amely halomra gyilkolja aggódó polgárait – nos, akkor ideje elővennünk szíriai és iraki emlékeinket.

*

A 2011 óta fel-felizzó iráni tömegtüntetések idei epizódja november 15-én kezdődött, alapjául pedig egy észszerű, de fájdalmas és gyengén kommunikált kormányzati intézkedés állt. Irán – más olajban gazdag, egyebekben pedig szegény államokhoz hasonlóan – komoly állami támogatásokat biztosított a lakosság üzemanyag-vásárlásához. Idén novemberig minden sofőr havi 250 liter üzemanyagot vehetett 10 ezer riálos (durván 70 forintos) literenkénti áron. Ezzel az állam egyrészt rengeteg támogatást nyújtott olyanoknak, akik nem feltétlenül szorultak rá: egy 15 literes fogyasztású benzines Audi Q7 tulajdonosa is bő 1600 kilométert autózhatott havonta a nevetséges árú segélybenzinből, sőt, egy négykarikás dízeltemető volánja mögött akár 2300-at is. Másrészt pedig az irreálisan magas havi korláttal visszaélő üzemanyagcsempészek profitját végső soron a népjóléti büdzsé állta.

A helyzet most változik: 60 literre csökken a támogatott benzinlimit, a kedvezményes üzemanyag literára 15 000 riálra (durván 110 forintra) nő, minden további liter pedig 30 000 riálba (durván 220 forint) kerül majd. Az árak persze így is barátiak maradtak, de

A kormány ráadásul magára is gyújtotta a olajkutat azzal, hogy csak az áremelés után kezdte el aktívan kommunikálni a lényeget: hogy az üzemanyag-támogatások eltörlése újraelosztó lépés volt, az így megtakarított pénzt ugyanis az irániak alsó 70%-ához szerették volna átcsoportosítani, közvetlenül segély formájában.

Hasszan Rohani kormánya előbb fosztogatott, s csak utána osztogatott, ezzel pedig igencsak felkavarta az indulatokat az amerikai gazdasági szankciók sora által sújtott, gazdaságilag gyengén muzsikáló, így a politikai elit feltűnő korrupciójára is kimondottan érzékeny országban.

Mohammad Marandi iráni politikai elemző, a Teheráni Egyetem angol irodalom és orientalizmus-professzora így rendszerezi az eseményeket: „Vannak a tüntetések, aztán vannak a lázongások. Az első nap tüntetései számbelileg komolyak voltak, vannak, akik azt mondják, több, mint százezresek az országban összesen, és az üzemanyagár-emelések ellen irányultak.”

A megmozdulások jellege aztán gyorsan megváltozott: „Azt láttuk, hogy hirtelen megnőtt az erőszak, mögötte jól szervezett csoportok álltak, melyek bankokat, benzinkutakat, mentőautókat és közüzemeket támadtak meg. A tüntetők másnapra eltűntek az utcáról, mert látták, mi történik. A második naptól kezdve nem tüntetők voltak kint, hanem lázongók.” A bankgyújtogatások, az 5-6 egyenruhás és – az Amnesty International számai szerint – 143 civil áldozat már nem a magasabb üzemanyagárak elleni tüntetés eredménye, hanem a lázongásoké, melyeket a tüntetéseket meglovagoló szervezett csoportok szítottak. Marandi úgy tudja, a valódi tüntetések által meghatározott első napon senki nem halt meg.

Aztán amikor a lázongások beindultak, a kormány – hogy a felkelések szervezését megnehezítse –

innen pedig nem volt nehéz nyugati szemszögből egy szabadságpárti tüntetéssorozattal szembeni rezsim-repressziónak látni és láttatni a fejleményeket.

*

Bár Ali Khamenei iráni államfő szerint amerikai összeesküvés az egész, minden valószínűség szerint nem az USA áll a történtek mögött. Ugyanakkor Sharmine Narwani libanoni újságíró, Közel-Kelet-elemző szerint az Egyesült Államok nyilván igyekszik a saját szája íze szerint szőni, és úgy tálalni azt, mint az elégedetlen nép rendszerváltási kísérletét. Ez a kép azonban nem egyezik a valósággal.

A Marylandi Egyetem rendszeresen végez közvélemény-kutatásokat Iránban, legfrissebb, 2019. októberi adataik pedig meglepő képet festenek: egyrészt – bár a szankciók gazdasági terhét ők viselik – a lakosság 92 százaléka támogatja az iráni nukleáris programot, sőt, 58 százalékuk tárgyalni sem volna hajlandó a denuklearizációról.

(ez az arány rekordmagas), 66 százalékuk pedig veszélyt is lát benne.

Az irániaknak szinte kizárólag azzal van csak gondjuk, ami a pénztárcájukat érinti: 2016 óta többen látják rossznak az ország gazdasági helyzetét, mint jónak, az arány jelenleg kétharmad-egyharmad; 53 százaléknyi iráninak romlott a gazdasági helyzete 2018-hoz képest, és a gazdasághoz kapcsolódó problémák valamelyikét (infláció, magas árak, munkanélküliség, alacsony bérek, szegénység) az irániak 69 százaléka tartja az ország legnagyobb problémájának. Három százalékukat aggasztja a korrupció, a szabadságjogok hiányától 0,9 százalék szenved, és 0,3 százaléknyi iránit zavar a diszkrimináció.

Ezek az adatok mindenre mutatnak, csak rendszerváltó hangulatra nem – nagyon úgy fest tehát, hogy Teherán ezúttal is megúszta a Perzsa Tavaszt. Annál is inkább, mert az irániaknak még az erőszakos lázongások erőszakos elnyomásával sincs problémájuk: 84 százaléknyian támogatják, hogy a kormány erélyesen alkalmazza a biztonsági erőket, ha valakik köz- vagy magántulajdont rombolnak.

Rohani elnök kormánya előtt tehát egyértelmű jövőkép áll: ha a népjóléti reform sikeres lesz, és az új, benzinpénz helyett közvetlen segélyekre alapozó rendszer kielégíti a szűkölködő irániak igényeit, hamar elcsitul a népharag is úgy, ahogy a tüntetések elcsitultak, mert

sem a turbános síita guruk rezsimjében, sem az atomrakétákban. Pár teheráni bankfióknak ugyan idén is jól betörték a kirakatát, de rendszert váltani most sem sikerült senkinek.