Adottságnak tekintjük a békét, a jólétet, a szabadságot

„Szerdán a II. Keresztényüldözésről szóló nemzetközi konferencián az érintett egyházi vezetők felszólalásainak teret adó egyik panel összegzésére és zárszó elmondására kértek fel a szervezők.

»Tisztelt Eminenciás és Exellenciás Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha megengedik, a panel lezárásaként röviden összefoglalnám mindazt, amit az elmúlt órákban tanultam Önöktől.

1. Olyan időket élünk, amelyben az egyháznak és az egyházi vezetőknek nemcsak a hitéleti tevékenység megszervezésével kell foglalkozniuk, hanem hogy a hívek életét, méltóságát és emberi jogait is megvédjék. Nem volt ez mindig így, de most bizonyosan így van! Még az olyan országokban is, mint Etiópia. Ahogy hallottuk, az egy keresztény királyság volt, illetve a békés együttélésnek komoly hagyománya van arrafelé, de a béke az még ott is tovaszállt.

2. Azt is hallottuk, hogy ezeken a területeken, ezekben az országokban társadalmakat kell építeni, egyenlő lehetőségeket kínáló gazdasági rendszereket kell létrehozni, illetve a kultúrák és a vallások egyenjogúságára épülő, alapvetően semleges és hatékony államokat kell működtetni, különben a békének semmilyen esélye sincs!

3. Nagyon fontosnak tartom azt a gondolatot, amelyet szintén hallottunk: hogyha valaki az üldözötteken akar segíteni, akkor először az üldözőkön kell segíteni. Ugyanis ők azok, akik olyan nézeteket követnek, ami nem a szeretetre, hanem a gyűlöletre épül. Nekünk pedig nem lehet más a célunk, minthogy ők gondolják meg magukat, hogy ők jöjjenek át a másik táborba. Nem feltétlenül a keresztények táborára gondolok, bár azt gondolom, hogy annak sem lennénk ellenére! De abba a táborba mindenképpen át kell hozni őket, amely a szeretetre, nem pedig a gyűlöletre épül.

4. Hallhattunk valami olyat is, amelyből feladatot is kiolvastam magunknak: nem lehet úgy segíteni, ahogyan a keresztény nyugati világ eddig tette! Mert az a segítség, amit eddig nyújtottunk – a volt gyarmattartó országok, illetve a nagy nyugati országok azért komoly erőforrásokat mozgattak meg eddig is –, nem az egy helyben maradást, hanem az elvándorlást segítette! És a most elhangzott beszédekből az is egyértelműen kiderült, hogy ezeknek a közösségeknek nem olyan segítségre van szükségük, amelyek az elindulást támogatják, hanem amelyek az egy helyben maradáshoz tudnak hozzájárulni!

5. Azt is felírtam magamnak utolsó gondolatként, amit szintén nagyon fontosnak tartok és a Hungary Helps Programnak is ez az alapja: mi nem államközi vagy politikai kapcsolatépítésben gondolkozunk. Persze az is fontos. Persze fontos az, hogy az embert hányan támogatják a nemzetközi intézményekben. De valójában a helyi közösségeknek a képviselőivel kell nekünk jóban lenni. Önökkel kell nekünk jóban lenni. Hiszen Önök tudják nekünk azt elmondani, hogy mire van szüksége a közösségnek. És azt a segítséget, amit nyújtani tudunk, nem közvetítőkön keresztül, nem a feladatot csak kipipálva kell célba juttatni, hanem közvetlenül önöknek kell nyújtanunk. Mert Önök azok, akik hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy több százezer ember helyben maradjon és az ő életfeltételeik jobbak legyenek!

Végezetül pedig egy utolsó gondolat, ez már nem Önöktől, hanem tőlem, de az Önök által inspirálódva.

Én úgy látom, hallgatva a beszédeket, hogy nekünk sokkal fontosabb az, hogy Önök itt vannak, mint fordítva. Ugyanis valójában Önök erősítenek meg minket, nem pedig fordítva.

A gond ugyanis az, hogy mi azt a világot, amiben élünk, adottságnak tekintjük. Adottságnak tekintjük a békét, a jólétet, a szabadságot és a kereszténységet.

És pont ez az az érzés, hogy mi adottságnak tekintjük mindezt, okozhatja majd a végzetünket. Ha ugyanis nem figyelünk oda, egyszer mindent elveszíthetünk.

Önök viszont, akik itt vannak és olyan világot képviselnek, ahol nem adottság a béke, nem adottság a szabadság és nem adottság a kereszténység, hanem minden egyes nap meg kell érte küzdeni, arra tanítanak minket, hogy nekünk is minden nap meg kell küzdenünk ezekért.

Lehet, hogy más módszerekkel, s lehet, hogy a küzdelmek nem olyan véresek, de ugyanúgy meg kell küzdenünk minden nap a szabadságunkért, a békénkért és a kereszténységért, mint Önöknek.

Azt hiszem, hogy – ahogy Önök is mondták – Magyarország kicsit más, mint a többi ország. Ezt mi is így érezzük! Nem örülünk neki, mert emiatt sokszor egyedül vagyunk a porondon. Sokat gondolkoztam ezen, miközben Önöket hallgattam. Miért lehet ez?

Azt hiszem, hogy a válasz valahol a magyarságunkban keresendő, ugyanis nekünk magyaroknak is vannak olyan testvéreink – több milliós magyar közösség – akik a határainkon túl, nehéz kisebbségi létben élnek.

A jövő évben lesz a századik éve annak, hogy Magyarország a területének és a lakosságának nagy részét elvesztette, s magyarok milliói élnek kisebbségben, sokszor jogtalanságban a határainkon túl. És amikor a határainkon túli magyarokkal beszélünk a magyarságtudatról, pontosan ugyanazt érezzük, mint amikor Önökkel beszélünk a kereszténységről.

Ugyanis nekem Budapesten könnyű magyarnak lenni. Mindenki magyarul beszél. Ez a főváros. Itt mi vagyunk otthon. Nem kell megfeszülnöm a magyarságomért, és nem is kell minden nap elmondanom, hogy én magyar vagyok. Hiszen mindenki magyar. Miért traktáljam ezzel a többieket?

De azok a magyarok, akik a határainkon túl élnek, azoknak viszont minden nap el kell mondaniuk másoknak és saját maguknak is, hogy ők magyarok! És minden nap szembesülnek azzal, hogy milyen kisebbségben élni. Nekik az, ami nekünk természetes, egyáltalán nem az. És őnekik a magyarságukról mindig tanúságot kell tenniük, és mindennap küzdeniük kell érte.

Pontosan ugyanúgy, ahogyan Önöknek a kereszténységükkel kapcsolatban kell ugyanígy tenniük nap mint nap.

Éppen ezért a magyarok szenzorai valószínűleg sokkal sokkal élesebbek, mint másoké, mert mi többségben élve is értjük, hogy milyen kisebbségben élni.

Köszönjük, hogy itt vannak! Az az üzenet, amit Önök hoznak, a hit és a megerősítés üzenete számunkra!

És még egy dolgot, ha szabad megjegyeznem. Geopolitikával elég sokat foglalkozom. S vannak olyan tárgyalásaim és vannak olyan beszélgetéseim, amiket nem hívőkkel, hanem ateistákkal – még akkor is, ha megkeresztelkedett ateistákról van szó – kell lefolytatnom arról, hogy miért is van nagy szükség arra, hogy az üldözött keresztényeken segítsünk.

És ehhez a típusú vitához a legszükségesebb és legfontosabb érvet szintén Önöktől hallottam ma: miszerint a kereszténység azokban a térségekben nem a probléma okozója, hanem a megoldás maga. A kereszténység a stabilizáló tényező!

Éppen ezért, ha a kereszténység eltűnik, akkor a destabilizáció azokban a térségekben nem csökkenni, hanem nőni fog. És ez senkinek nem érdeke.

Tehát a nap végén: van egy hitbéli vitánk – amiben köszönjük a megerősítéseket – , és van egy geopolitikai vitánk, aminek semmi köze a hithez.

De mindkettő vitának az a konklúziója, hogy mind morális alapon (mind a szív alapján), mind pedig a racionalitás alapján (mind az ész alapján) az az érdekünk, hogy segítsünk azoknak a keresztény közösségeknek, akik szükségben szenvednek!

Köszönöm szépen, hogy ma Önökkel lehettem, és köszönöm, hogy mindezt az évek során megtanulhattuk Önöktől!«”