Igazán az a döbbenetes ebben, hogy a dolog, úgy fest, örök. Emberi természetünkhöz tartozik. Önbizalomhiány, hatalmi visszaélés, ízlésficam akkor is lenne, ha a kőtáblák törvényei ott villognának minden utcasarkon, vagy naponta többször is fölidéznénk magunkban a Tízparancsolatot. S hogy a nyilvánosságnak sincs visszatartó ereje, éppen e legújabb eset bizonyítja. Mintha éppenséggel semmi se történt volna eddig. Alig két éve még a Marton László-ügynek, s most megint ettől szenved az érintett szakma. Egyszerre jogosan és méltánytalanul.
Jogosan, mert megtörtént, ami megtörtént, akárhányszor is. És fölöttébb méltánytalanul, mert ennek megint csak a színház- és filmművészet az egyedüli és látványos kárvallottja. Ráadásul túlzó általánosítással (na persze, ilyenek a komédiások…) és az árnyék esélye nélkül, hiszen nekik szakmai kellékük a reflektorfény. Miközben pillanatig se hihető komolyan, hogy az egyéb – árnyékosabb – szakmákban kevesebb volna az elkövető. Csak annak nincsen hírértéke, ha névtelen Pista markol bele mindegy hogyan hívják Jolán fenekébe, hogy a fordítottjáról, a Potifárné -jelenségről már egy halk szó se essék.”