A hősök nem halhatnak meg

„Meghalt az Öregisten, és mi öltük meg – állapítja meg Nietzsche a 19. század végén. Lassan meghalnak a hőseink is, és mi hagyjuk lemészárolni őket, ha engedünk a liberálfasizmus végtelen terjeszkedésének, ha tétlenül nézzük a szabadosság antikultúrájának hegemóniáját az ifjúság körében. Pesszimista kultúrdiagnózis a nyugati létforma jövőjéről.

A liberalizmusnak számtalan »halálos bűne« van. Először is gyakorlattá tette az idegtépő társadalmi és gazdasági versenyfutást. Így elbizonytalanította az egyént, aki ebben a felvilágosodás óta folyó, több dimenziós küzdelemben csupán önmagára számíthat. A civilizáció által előállított anyagi javakból megkínálta az embert, majd fokozatosan fogyasztóvá minősítette le. Ennek következményeként az ember elidegenedett a másiktól. Magányos és boldogtalan lett. Ráadásul az egyenlőtlen verseny miatt sérült a társadalmi igazságba vetett hite is. Másodszor: a hagyományos morális iránytűt eldugta előlünk, és helyette a haszonelvűséget húzta elő a cilinderből. Végül pedig rátámadt a hősökre is.

Az első bűnt vette észre Marx is, akinek a diagnózisa helyes volt ugyan, de amit e folyamat helyett ajánlott, csupán egy másik szélsőséges felfogás volt (erőltetett mesterséges kollektivizmus). Ráadásul telis-tele megvalósíthatatlan és veszélyes utópiával. Sajnálatos, de a történelem ki is próbálta Marx-elméletét, aminek aztán százmilliónyi áldozata lett, a sok-sok önjelölt pszichopata népvezér miatt.

A liberális gondolkodó mindig az egyénben hitt és hisz ma is. A közösséget negligálja, a gyakorlatban lebontja, szétzilálja. Marx ezzel szemben a mesterségesen létrehozott közösségeket kínálta. Az ésszerűtlen és minden hagyomány nélküli kollektivizmust. A liberalizmus és a marxizmus is forradalmi ideológia volt abban a tekintetben, hogy a természetes közösségek (család, nemzet, hitbéli közösségek) lebontását tűzte ki céljául. Csak az egyik individualista, a másik pedig kollektivista receptet javasolt. De számtalan más dologban is hasonlóan gondolkodtak. A nemzetet, mint élő organizmust, végképp el akarták törölni. Ezt a szándékát az előbbi diplomatikusan kozmopolitának, az utóbbi pedig internacionalistának nevezte el.

A másik halálos bűne a liberális ideológiának, amivel boldogtalanabbá tette az egyént, hogy a hagyományos és teremtett erkölcsi normákat is széjjelzúzta, majd a haszonelvűséget (utilitarizmus) népszerűsítette. Eltörölte az emberen túli, transzcendens értékeket, helyére pedig az emberi akaratból származó normákat tette. Azaz létező gyakorlattá erőltették azt az elvet, miszerint »jó« az, ami »hasznos«, »rossz« pedig az ellentettje.

A harmadik, talán ez egyik legkevésbé látható főbűne a liberális filozófiának, hogy meggyilkolta a hőseinket. Legalábbis a saját értelmezési keretében kísérletet tett rá. Először kiüresítette azokat az ideákat, amelyeket egy-egy kiemelkedő személyiség testesített meg, majd magát a hús-vér embert is a földbe taposta a közösség színe előtt. Mindezzel párhuzamosan relatívvá tette, ezáltal lerombolta az erkölcsi normákat, majd megkérdőjelezte az emberen túli értékek létét. Az okokat pedig azzal a naiv programmal magyarázta, amely szerint az ember képes megismerni, majd a hasznosság elvei alapján átalakítani a teremtett világot. (Gyakorlatilag Isten szerepében tetszelegve.) Ehhez végtelen szabadságra van szüksége, ami elől mindent el kell takarítania. A mesterséges világ pedig jobb lesz, ha a szabadságot minden örökké létező és követhető norma nélkül, végtelenített módon értelmezzük. Ez voltaképp a liberalizmus illúziója.”