Miért nem lehetséges „tökéletes idő”? 

Bánki Éva Fordított idő-trilógiáját eddig leginkább feminista szempontból vizsgálták: azt kutatva, hogy próbál a szerző a történelmi regény és a fantasy vegyítésével egy kora középkorba helyezett női hagyományt, emlékezetet megkonstruálni. Én a regényben felvonultatott emlékezetfajtákat, időélményeket nem a nemi szerepek vagy az epika és a líraiság viszonya, hanem a történelem elbeszélhetősége alapján vizsgálom.

A trilógia színhelye, a Nyugati szél szigete a maga terméketlen szikláival és mocsaraival, az emberi nyelvet elfelejtő, négykézláb mászkáló őslakóival igencsak távol áll a bibliai paradicsom képzetétől. És ami azt illeti, a napsütötte Európa archetipikus képétől is: ez a kopár sziget szeles, ködös, elmaradott, terméketlen. Ám Riolda, a regény főszereplője mindenféle vallási útmutatás nélkül is megpróbál egy egyenlőségen és tolerancián alapuló, igazságos társadalmat létrehozni. A sziget közösségére, a nagy utópiára leselkedő veszélyek majdnem ugyanazok, mint a mai nyugati társadalmakra váró kihívások: unalom, fásultság, a bolytársadalmak törvényeit képviselő iszlám, az életellenes társadalmi utópiák, a hódító birodalmak fenyegetése és természetesen a közelgő ökológiai katasztrófa. Riolda szigete nemcsak terméketlen, hanem kicsi is: néhány száz embernél nem tud többet eltartani. 

Kik lesznek a sziget túlélői, és milyen áron sikerül a sziget emlékezetét fenntartani?

A regényciklus egyik legizgalmasabb, politikai dimenziókat is érintő kérdése a betegség („elkorcsosulás”) és a túlélés kapcsolata. Riolda vállalja szorg származását, ám ősei különleges adottságaira ő is szorongva és szégyenkezve tekint. A szorgokat a regényben mindenki korcsoknak, a „tenger söpredékének” nevezi, pedig ők képesek beszéd nélkül kommunikálni, ruha nélkül télen is életben maradni, és „egymás lélegzetéből táplálkozni”. Nem(csak) individuumokként, hanem egyetlen test részeiként léteznek, és pontosan ezért van esélyük, hogy Riolda halála után kihúzzák a telet, és megmentsék a gyerekeket.

A szorgok tenyérlenyomata is egészen más, mint a többi emberé, pókhálószerű labirintusra emlékeztet. Az őslakók tényleg nem érzékelik a „haladást”, a túlélés érdekében képesek bármilyen civilizációs vívmányról, a nyelvről, a ruháról is lemondani. Az ő idejük nem előre „halad”, talán ezért is képesek az időutazásra – és nemcsak ők, hanem „testvérük”, királynőjük, a normann hercegi udvarban nevelkedett, írni-olvasni tudó Riolda is.

Az előre haladó, kiszámíthatóan múló idő csak a bátrak és a győztesek képzete. A vesztesek, akikre saját közösségeiknek nincs szüksége, egyik napról a másikra megöregednek, a megerőszakolt vagy traumatizált emberek egyetlen pillanat foglyai maradnak, és életüket a kényszeresen újra- és újra átélt sérelem határozza meg. A depressziósok – meglehetősen sokan vannak ebben a trilógiában –  kívül rekednek saját, elviselhetetlennek érzett életidejükön. A pszichopata Benjaminnak, a regényciklus intrikusának pedig nincs semmilyen személyes múltja: ő a megtörtént eseményeket nem képes a saját kitalált kalandjaitól megkülönböztetni.
De ezek a hibák, fogyatékosságok, traumák, torzulások, betegségek, kórságok, az előre haladó időt kitérítő furcsaságok nem akadályozzák, hanem segítik a túlélést – mindegyik nyavalya megfeleltethető egy, a környezet kihívásaira adott helyes válasznak. Ilyen értelemben Rioldának igaza van, minden betegség az emlékezet zavaraival függ össze, a krónikások „előre haladó” időképzete nem segíti a tömegek túlélését. A múlt és a jövő a legtöbb ember számára elviselhetetlen.

Ez választ ad arra a kérdésre is, hogy a legtöbb idejét könyvtárban töltő, a kora keresztény és az iszlám világot is belülről ismerő Riolda  mért nem próbál – az első kötetben feltűnő Illighaenhez hasonlóan – krónikát írni. Az embereknek csak olyan történelemre / emlékezetre van szükségük, amely lehetővé teszi, hogy elképzeljék tulajdon jövőjüket. („A civilizáció a felejtéssel kezdődik”, mondja Sebe, Bánki jóval korábbi történelmi regényének, az Aranyhímzésnek a főszereplője.) Vannak olyan történelmi emlékek, amikkel senki sem tud mit kezdeni, Riolda egyenesen összeroppan, mikor kiderül, hogy egy emberevést propagáló őrült a nagyapja. A rengeteg (tulajdonképpen egyformán érvényes) választ a történelemre nem egy krónika, hanem csak egy művészi elbeszélés tudja összefogni.

A történelmi idő kiismerhetetlensége miatt értékelődhet fel a hely (mondhatjuk, a hon), a sziget jelentősége. A lelki zavarok és a természetfölötti képességek (a kettő Bánki trilógiájában majdnem ugyanaz) egyetlen dolgot nem tesznek lehetővé, hogy egy ember „nyomtalanul eltűnjön”, és egy másik fizikai térben élje le az életét. A trilógia szinte összes szereplője mind kötődik ehhez a szigethez, ezért a sziget „függetlensége”, „megmaradása” az egyetlen bizonyság, hogy valaha léteztek. A Nyugati szél szigetén talált emléknyomok, „furcsaságok” (tizenhét lépcső, befalazott folyosók) igazolják, hogy a múltban is milyen sok túlélési stratégia létezett. A sziget (Európa) fizikai létezése az egyetlen biztosíték arra, hogy az idő illúziója egyáltalán elgondolható.

Bánki Fordított idő-trilógiája a szintén a középkorban játszódó Aranyhímzéssel ellentétben egy isten nélküli világ. A szereplők sokféle hitet és mitikus tapasztalatot ismernek, mi több, bódultan kóvályognak a sokféle hagyomány között, de tulajdonképpen nem hisznek egyikben sem, vagy inkább nem mernek nem-hinni az összesben. A regénynek egyetlen metafizikus „szereplője” van, amelynek hatalmát nap mint nap megtapasztalják, és amely a szereplők közti, rendszeresen visszatérő diskurzus tárgya: ez a tenger. Ez az eleven vagy holt elem teszi lehetővé a világok, a különféle idők közti átjárást, de a tenger az, amely hatalmánál, irdatlan méreteinél fogva jelentéktelennek mutat minden emberi igyekezetet. A tenger közömbössége „halálos”, meglehet, ezért adják fel a regényszereplők olyan könnyen önmagukat, mert folytonosan szembesülniük kell az őket körülvevő tenger dimenzióival.

Az egész regényciklust átszövő, a sokszor nagyon költőien variált tengerrel a szerzőnek az emberi történéseket körbeölelő űrt, nihilt sikerült megrajzolnia. Nincs abszolút idő, nincs stabil viszonyítási pont. Az emberi idők nemcsak egymáshoz viszonyítva összemérhetetlenek, hanem a végtelenhez képest is.

Bánki Éva: Fordított idő (2015.), Elsodort idő (2017.), Összetört idő (2019).
Jelenkor Kiadó. Budapest.